„Nagyszínpadon először a Magyar Színházban álltam, és azóta is az a lelkem vágya, hogy minél jobb színház legyen” – mondja Eperjes Károly, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, aki a 2024/25-ös évadban rendezői és színészi munkája mellett a teátrum művészeti vezetőjeként mutatkozik be.
– Mi az első élménye, ami a Magyar Színházhoz kötődik?
– Katona koromban fantasztikus színészeket láthattam itt, igaz, a Magyar Színház akkor még Nemzeti Színház volt. Említhetném Lukács Margitkát, Básti Lajost vagy Major tanár urat, de Sinkovits Imrét és Váradi Hédikét is. Nekem elsősorban a színészek okozták a legnagyobb örömet, az hogy mennyire jól játszanak együtt. Volt közöttük egy cinkos összekacsintás, amikor a színpadon voltak.
– Színészként hogyan élte meg az első találkozást?
– Ebből a szempontból az első élményem az, amikor beugrasztottak három darabba harmadéves főiskolásként. Akkoriban többfelé is hívtak, de Major Tamás itt játszott, ezért az osztályunk nagy része itt kezdte a pályafutását.
– Mik voltak ezek a darabok?
– Az egyik a Különc volt, amit Sinkovits Imrével játszottunk, másnap beugrottam a Téli regébe, ott pedig Kállai Feri bácsinak lehettem a partnere. Oda voltam, meg vissza. A harmadik beugrásom a Bánk bánban volt. Mondanom sem kell, hogy hatalmas megtiszteltetés.
– Később kapott állandó szerepeket is?
– Az évad minden premierjében szerepet kaptam. Ezt, míg élek, nem felejtem el.
– Nagy ugródeszka volt ez akkoriban?
– Talán a legnagyobb. Szerepet kaptam a Szent György és a sárkányban, a Dante halálában és Mangolisként A konyhában is, ami hatalmas szakmai sikert hozott. De még ebben az évben eljátszhattam Aljoskát az Éjjeli menedékhelyben, ha lehet ilyet mondani, ez indította be a színészi karrierem. Az igazat megvallva van egy kis lelkiismeret furdalásom is, amiért végül a diplomamunka évében nem itt maradtam, hanem Kaposvárra mentem.
– Miért döntött így?
– Tudtam, hogy ha itt maradok, nagy szerepeket még nem kaphatok jó ideig. Kaposváron nagyon jó rendezők voltak: Ács János, Ascher Tamás, Gothár Péter, akiktől megkaptam, amire akkoriban vágytam.
– Vágyott a hírnévre?
– Ez a fiatal színész egyik alaptulajdonsága. „Tessenek észrevenni, itt vagyok”. Kaposváron negyedéves főiskolásként megkaptam a legjobb epizódszereplő díjat az Ascher Tamás rendezte Élnek, mint a disznókban. Col szerepét játszottam. Akkoriban azt éreztem, hogy mindenképpen ki kell próbálnom magam.
– De amikor hívták, visszajött.
– Gondolkodás nélkül. A színház mellett egyébként a filmezés is egyre inkább Budapestre koncentrálta az életemet, de az áhított szerepek még várattak magukra.
– Ez csalódást okozott?
– Nem, mert tudtam, hogy el fog jönni ez én időm!
– Mennyit kellett várnia erre?
– Amikor Zsámbéki Gábortól megkaptam Fabriziót a Mirandolinában, és együtt játszhattam Máté Erzsikével, Major tanár úrral, Udvaros Dorottyával, Csonka Ibikével, az hatalmas boldogság volt számomra. Ez a darab annyira csodálatos, hogy a legkisebb szerepe is főszerep. Ezt követte a Katona József Színház, mert amikor szétvált az akkori Nemzeti Színház – most Magyar Színház – és a Katona, akkor én az utóbbit választottam. De először nagyszínpadon a Magyar Színházban álltam, és azóta is az a lelkem küzdelme és vágya, hogy minél jobb színház legyen.
– Most pedig itt a lehetőség, hiszen művészeti vezetőként folytatja.
– Tíz évvel ezelőtt egyszer már lehetőséget kaptam, de több okom volt rá, hogy akkor ne írjam alá a szerződést. Ezúttal érzem a belső késztetést, hogy a Magyar Színházból egy igazán méltó színház legyen, hogy visszanyerje a méltóságát és a repertoár is a játszóhely szellemiségének megfelelő legyen.
– Ön szerint mi az, ami méltó a Magyar Színházhoz?
– Mindaz, ami az ifjúságot és a családokat nem rombolja, nem bántja, hanem szeretettel óvja, helyes értékrendre tanítja és nemesen szórakoztatja, a szó igazi értelmében. A jelenlegi repertoárban a 2023/24-es évadban felújított és új szereposztást kapott Rómeó és Júlia már ilyen. Most készül a Hamlet és Koldus és királyfi is, melyekre már előre büszkve vagyok. Nagyon szerettem egyébként az Ármány és szerelmet, illetve a Legyetek jók, ha tudtok című előadást is, amikor sajnos kikerültek az repertoárból. A tervem az, hogy új szereposztással, de újra láthatók legyenek.
– Van a repertoárban egy előadás Az igazat mondd, ne csak a valódit címmel. Ez az ön önálló irodalmi estje, ami hazánkban és határon túl is nagy sikernek örvend hosszú évtizedek óta. Mikor és hogyan született meg ennek az előadásnak a gondolata?
– Egy alkalommal újraolvastam nagy kedvencem, ha szabad így mondanom, talán példaképem, Latinovits Zoltán Verset mondok című kötetét. Mivel láttam az egyetemi színpadon az ő Balassi-estjét és úgy éreztem, hogy én értem, hogy ő hogyan építette fel ezt az előadást, úgy gondoltam, hogy ezt én is meg szeretném csinálni. Ugyanazt a hármas szerkezetet használom, mert szerintem jót jól használni, nem lopás. Ha szabad így mondani, inkább ellestem tőle. Nagyon sokáig építettem ezt az estet, és tulajdonképpen folyamatosan gondozom, hiszen ki-be kerülnek versek. Mindig figyelem a közönséget és igyekszem interakciót teremteni, volt egy este, amikor huszonhat verset mondtam el. Ha megvan a lelki sugallat, az együtt lélegzés, akkor megesik, hogy beleteszek olyat is, ami eredetileg nem volt a műsortervben.
– Melyik korosztály nyitott leginkább erre a műfajra?
– Mindig nagyon örülök, amikor családok jönnek és a fiatalok is a szülőkkel, nagyszülőkkel tartanak, de egy hat-hét éves gyereknek ez még nem való. Bár ha mégis vannak gyerekek a nézőtéren, akkor meg szoktam szólítani őket, és elmondok néhány olyan verset is, például József Attilától, amit ők is értenek és élveznek. Gyakran előfordul az is, hogy gimnáziumok hívnak meg irodalomórára, ilyenkor először azt szoktam javasolni, hogy jöjjenek el a színházba, mert teljesen más lesz az élmény, de ha nagyon ragaszkodnak hozzá, akkor szívesen elmegyek. A határon túli magyarok körében is hatalmas sikere van, és volt is. Székelyudvarhelyen még a Ceausescu rendszer bukása után annyian voltak, hogy másfél órával később tudtuk elkezdeni az előadást, mert még kint sorban álltak az emberek. Háromszor kellett visszamennünk, és minden alkalommal teltház volt.
– Az istenes verseken kívül más témájú versek feldolgozásán gondolkodott már?
– Legalább három, négy irodalmi est ötlete van a fejemben, Babitsra, vagy Radnótira fókuszálva, de úgy érzem, hogy azokat még nem tudom összerakni úgy, ahogy ezt, mert ami most látható, az Latinovits Zoltánnak köszönhetően kerek egész. Nagyon szeretnék egyébként egy könnyedebb, ha akarom, akkor pajzán estet is, mert a legnagyobb költőink nem csak csodálatos istenes versekben remekeltek.
– Istenes versekről lévén szó, honnan gyökerezik önben ez a mély istenszeretet?
– Nagyon szép kapcsolatom van az Istennel, mindennap járok templomba is és imádkozom hozzá. Így neveltek, így tanítottak, de nagy feladatom, hogy visszanyerjem azt a gyermeki hitet és Istennel való kapcsolatot, ami kisgyerek koromban volt. Saulusból paulusi utat jártam be, nem vagyok szent, de szent szeretnék lenni.
Az interjút Bécsi Éva készítette. A szöveg a Pesti Magyar Színház támogatásával jelent meg.
