Anton Pavlovics Csehov: Három nővér – Miskolci Nemzeti Színház
„A tett halála az okoskodás” – mondja Lucifer a Tragédiában. Okoskodni főként az értelmiségiek szoktak, a képzett emberek. Csehov darabjában a három nővér a környezetéhez képest erősen túlképzett, művelt, s az emiatti érzékenységük okán nehezen tudnak érdemi döntéseket hozni. Rusznyák Gábor rendezése a darab két meghatározó momentumára fókuszál: egyrészt az állandó elvágyódásra, másrészt – ettől nem függetlenül – arra az életvezetési gyakorlatra, amelyből leginkább a vezetés hiányzik: a sodródásra. Miért nem vagyunk képesek kilépni rossz helyzetekből, miért nem változtatunk az életünkön, miközben ezt kevésbé reflektáltan gondolkodó társaink könnyedén megteszik? Régi probléma ez, amely újra és újra felmerül: ebben az előadásban először a brezsnyevi Szovjetunió egyik lakásában, aztán a cári Oroszország egyik isten háta mögötti kisvárosában, zárásképpen pedig a mai Magyarországon, a miskolci vasútállomáson. Egyik korszakban, egyik helyzetben sincs jó megoldás.
E klasszikus mű előadását önmagában már az is indokolhatja, hogy a társulatban szinte minden szerepre van jó választás. Fandl Ferenc karaktere tipikus Andrej, Irina szerepében Mészöly Anna igazán érzékletes, a Mását alakító Czakó Julianna nemcsak csinos és erotikus jelenség, de erős színpadi kisugárzással is rendelkezik, Szirbik Bernadett képes hitelesen megjeleníteni a vidéki értelmiségi női karriert. A doktor szerepében Gáspár Tibor ezúttal is telitalálat, s Máhr Ági is remekül hozza Anfisza egzisztenciálisan megszenvedett figuráját. Natasát az elmúlt időszakban jelentős színésznővé érő Tenki Dalma alakítja, az ezredest pedig a szintén kitűnő Görög László – a szerepválasztás az ő esetükben nem tökéletes: a sudár alkatú, fiatal színésznő szépsége inkább intellektuális karakterű, az elmúlt időszakban pocakot eresztő színész pedig zömök alkata révén kevésbé tudja hozni a sármőr szerepét.
De ezek az előadás összképe szempontjából nem lényegesek. Sokkal inkább az, hogy a funkcionális, de hatalmasra növesztett színpadon is képesek időnként megjelenni a lélektani árnyalatok (díszlettervező: Debreczeni Borbála) és lényeges a rendhagyó befejezés is, amiből egyébként kettő is van. Az elsőben a nővérek (akik egyre inkább hasonlatossá válnak egymáshoz) beleőrülnek a tehetetlenségükbe és a vonat alá vetik magukat. A másik zárlat egyfajta újrakezdés: a szereplők (immár civilben) a miskolci vasútállomáson téblábolnak. Az első – annak ellenére, hogy nem illeszkedik a csehovi intenciókhoz – erős lezárása a történetnek, a második inkább egy hatásos geg.
Az előadás alkotóit és játszási időpontjait itt találja
