Adrian Sitaru–Alina Grigore: Illegitim – Kolozsvári Állami Magyar Színház
Egy hagyományos, úgynevezett dobozszínházi előadás abból a szempontból mindenképpen elbizonytalaníthatja a nézőt, hogy miközben egy másik, konstruált valóságot szemlél, ez a virtuális világ nagyon is valóságos, hiszen tőle néhány méterre játszódik. A személyes jelenlétnek itt meghatározó szerepe van, nem úgy, mint például a filmszínházban. A neves román filmrendező, Adrian Sitaru projektje termékeny módon ötvözi a kettőt, alapvetően megkérdőjelezve a tradicionális nézői pozíciót.
Amikor elfoglaljuk a helyünket, egy VR-szemüveget kapunk, benne egy okostelefonnal. A kezdés előtt részletesen elmagyarázzák, hogy itt és most mire használhatjuk ezt az eszközt: ha felvesszük, egy filmen nézzük az eseményeket, s akár a nézőpontunkat is megváltoztathatjuk, ha levesszük, akkor élőben látjuk az előadást, szinkronban a filmmel. Természetesen lehet váltogatni is a kettőt. Mindehhez a színház professzionális és tapintatos asszisztenciát biztosít: ha valakinek technikai nehézsége támad, annak azonnal segítenek, mégpedig a többi néző zavarása nélkül.
A kamaraszínházi előadás Sitaru azonos című filmjének a folytatása: egy családi ebéd köré szerveződő, nem túl mozgalmas történetet mesél el, amelyből kiderül, hogy a családfő nőgyógyászként a kommunista érában besúgó, azaz szekus volt. Itt is van még egy csavar: az áttetsző háló mögött zajló előadás a legkevésbé sem teátrális. Nincs benne semmi színházi, a szó hagyományos értelmében. Mintha ténylegesen egy „hétköznapi” család életének a kukkolói lennénk, néha a beszédet is nehezen értjük, mert van, aki természeténél fogva halkan vagy éppen másokkal párhuzamosan beszél. A főszerepet játszó Bács Miklós beszédére például nagyon kell figyelni – ám ezzel együtt az alakítása kitűnő. Ugyanezt az „életszerű” színházat művelik a családtagokat alakító színészek (Sinkó Ferenc, Pethő Anikó, Buzási András, Jerovszky Tímea, Kali Andrea, Györgyjakab Enikő, Marosán Csaba), különböző karaktereket megformálva, de egyaránt magas színvonalon. Sokan vannak, de egy valaki mégis fájóan hiányzik: az édesanya. A feltétlen anyai szeretet nélkül nem tudnak egyensúlyba kerülni a személyek, a kapcsolatok – majd’ minden apróság mögött tetten érhető valamifajta macsó elnagyoltság, darabosság és persze magabiztosság. Amikor az egyébként számos jó tulajdonsággal is rendelkező apáról kiderül, hogy aljas gazember volt, s még a lakóházukat is erkölcstelenül szerezte, nincs, aki igazi feloldozást adhatna, akinek a személye garancia lehetne a további értékes életre: az anya nélkül nem működőképes a család. Mindenki mondja a magáét, mert persze mindenki a saját szemüvegén át szemléli a történéseket.
A nézőnek ezúttal rendhagyó módon két nézőpont is jutott. Az előadás első felében hozzám hasonlóan sokan váltogatták a kettőt, aztán úgy vettem észre, hogy szinte mindenki végleg levette a szemüveget. Érdekes módon rivalizálni kezdett a kétféle befogadásmód, s a színház személyessége, esetlegessége, a fizikai jelenlét megtapasztalása vonzóbbnak bizonyult, mint a film zárt virtualitása. Ez az előadás erről is szól: a virtuális és a performatív valóság megtapasztalásának különbségéről. Tanulságos élmény.
Az előadás alkotóit és játszási időpontjait itt találja
