Peter Handke: Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról – Pécsi Nemzeti Színház
A modern német nyelvű próza egyik megújítója, az osztrák Peter Handke nem könnyű olvasmány. Magyar fordításban különösen nem egyszerű ráhangolódni a kimérten pontos, szikár mondataira, melyek mögött rendre tetten érhető valamiféle rettentő metafizikai mélység, amely csábítóan tátong, mihelyst bekerül az ember ebbe az abszurd módon éles nyelvi univerzumba. Handke nyelvének ironikusan szuicid jellegéből ez az előadás nem mutathat meg semmit, mert egyetlen szó sem hangzik el benne. De így is felmutat egy erős világértelmezést, mégpedig a járó-kelő emberek napi rutinjának értelméről.
Noha a mű első magyarországi előadására csaknem húsz évet kellett várni a megírása után, akkor is vendégjáték volt (bár a grazi produkciót Bodó Viktor jegyezte), a darab nem ismeretlen a magyar színházban: korábban Bozsik Yvette és Máté Gábor is emlékezetes előadást rendezett belőle. Czukor Balázs rendező egy pályaudvar várótermébe helyezi a történetet (díszlet: Surányi Nóra), amiben látszólag semmi különös nincs: különféle emberek érkeznek és távoznak, várakoznak, jegyet vesznek, informálódnak, kapcsolatba kerülnek egymással, örülnek vagy éppen szomorkodnak. Minden ismerős módon történik, mindenki egy jól ismert társadalmi skatulyában van, magyarán minden a várakozásunknak megfelelő. Hiszen határozott, biztos elképzelésünk van a különböző típusú emberekről, a társadalmi érintkezés bevett formáiról, s természetesen a jellemző várótermi szituációkról is, így aztán magabiztosan vehetjük tudomásul: értjük s ezáltal kontrolláljuk a mindennapi élet folyását. Akár egyetlen órányi bámészkodással is megismerhetünk ilyen módon egész sorsokat, megleshetünk jellemeket. Mindegy, ki mit mond – a metakommunikációból, az egyes emberek fellépéséből minden fontos kiderül. Látszólag legalábbis.
Mert ahogyan nézzük ezeket az ismerős jeleneteket, előbb-utóbb megjelenik, majd egyre erősödik a gyanú: valójában semmit nem tudunk az idegenekről. Saját sémáinkat vetítjük beléjük, de azon túl nem ismerjük őket. Nagyon sok szereplő jelenik meg a színen, de senki sem főszereplő. Mindenki csak része annak a nagy gépezetnek, amelyet olyan közelről ismerünk, hogy szeretjük azt mondani rá: ez a világunk. Pedig csak a fejünkbe plántált képek, a sztereotípiáink univerzuma.
Az előadás alkotóit és játszási időpontjait itt találja
