Molière–Bodolay: Le Misanthrope – Az új embergyűlölő – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat
Egy szólógitárt szorongatva megjelenik egy Molière-re emlékeztető alak és vadul játszani kezdi az AC/DC egyik közismert dalát. Így indul a marosvásárhelyi előadás – és egészen másképp folytatódik (bár a gitáros jelenetváltásokkor még látható és hallható lesz egy-egy pillanatra). Egy rizsporos parókát és korabeli barokk öltözéket viselő alak tűnik fel a színpadon, kimódolt járással végigvonul a színen és elkezd felolvasni valami régi szöveget. Semmit nem értünk belőle. De annyi időnk sincs, hogy e zavaró körülmény miatt elfogyjon a türelmünk: jön valaki és hazaküldi ezt a Napkirály udvarából idetévedt alakot. Aki intézkedik, az természetesen egy politikus, a Galló Ernő által alakított Oronte. Kezdődhet végre az előadás – a mi előadásunk.
Senki nem írt olyan vitriolos hitelességgel a képmutatásról és az emberi korlátoltságról, mint Molière. „Jobbat nem tudtam írni” – ezt az 1666-ban bemutatott A mizantróp című művéről jegyezte meg némi álszerénységgel a modern komédia megteremtője, mert ő maga is tudta, hogy vígjátéka remekmű. Minden korban aktualizálható s érdemes is aktualizálni – azt hiszem, valami ilyesmire gondolhatott a XVIII. században az Enciklopédián dolgozó Denis Diderot, amikor azt írta, hogy ezt a művet ötvenévente érdemes lenne újraalkotni.
Bodolay Géza szó szerint komolyan vette a filozófus javaslatát, amikor némiképp átdolgozta Molière klasszikusát. Miben áll ez az átdolgozás? Bodolay verziójában háttérbe szorult a történelmi kontextus, a mai nyelvhasználathoz közeledtek a megszólalások s erősebb hangsúlyt kapott egy olyan téma, amely ma kifejezetten aktuális: a látszat harsány dominanciája a klasszikus értékek fölött. Mira János díszlete kortárs enteriőrt idéz, hivalkodóan erős színekkel, a teret megnövelő tükrökkel. A szereplők ruháiban is van valami hivalkodó (jelmez: Bianca Imelda Jeremias), kivéve persze Alceste-et, aki Bíró József remek alakításában nem korlátolt bölcsész, hanem reflektált gondolkodó: következetesen képviseli a saját világát, miközben pontosan érti azt is, hogy milyen új szempontok írhatják felül a régieket. Alceste egy melankolikus értelmiségi a csinovnyik hivatalnokok, karrierista haszonlesők és plázacicák között, akinek azzal kell szembesülnie, hogy intellektuális fölénye nem sokáig jelent már védelmet számára ebben a világban. Árnyalt, nagy alakítás. Szintén emlékezetes B. Fülöp Erzsébet Célimène szerepében. Érezzük, hogy a gazdag ifjú hölgy nemrég még egészen másfajta boldogságra vágyott, de aztán megértette a „kor szavát”.
Bodolay rendezése mindenekelőtt azt mutatja meg, hogy a különféle ügyek végkimenetelében milyen szerepet játszanak a nyilvánosan hirdetett és a rejtett szándékok. Miképpen működik ez az új világ, amelyet az értelmiségi otthontalannak érez – mások viszont nagyon is perspektivikusnak gondolják. Hová lehet elmenekülni azoknak, akik inkább menekülőre fognák? „Vannak még tán Embertől szűz vidékek” – mondja végül Alceste, de maga is tudja, hogy nincsenek. Nincs menekvés, csak az önbecsapásba – ám az nem túl vonzó cél.
Az előadás alkotóit és játszási időpontjait itt találja
