Bojtos Lucát, a Budapesti Operettszínház fiatal szubrettjét többek között olyan előadásokban láthatta már a közönség, mint A Notre-Dame-i toronyőr, a Marica grófnő vagy a Csárdáskirálynő. Az utóbbiból készült felvételt február 26-án tűzi online műsorára a színház, amiben a művész Stázi szerepét alakítja.
– 2019 őszén mutattátok be a Csárdáskirálynőt. Hogyan formálódott benned azóta a szerep?
– Stázit általában naiv, ártatlan karakterként szokták ábrázolni. Vidnyánszky Attila, a darab rendezője viszont azt kérte tőlem és a többi Stázitól (az előadás hármas szereposztásban fut – a szerk.), hogy a figura érzelemgazdagabb, keserédesebb oldalát is mutassuk meg, a konfliktushelyzetek pedig legyenek fajsúlyosabbak a megszokottnál. Én a karakterben azt a váltást szeretem kihangsúlyozni, amikor az öntudatos, határozott lánynak a szerelem hatására felszínre kerül a bájos, kislányos, játékos énje.
– Az előadást hármas szereposztásban játsszátok, így mindig más és más partnerrel dolgozol együtt. Hogyan alkalmazkodtok ehhez?
– A színház törekszik rá, hogy összeszokott párosokkal tűzze műsorra az előadásokat, de óhatatlanul előfordul, hogy keverednek a szereposztások. Mindegyik partnerem más és más egyéniség, másképp formálja a karakterét, máshová helyezi a hangsúlyokat,
nekünk pedig minden apró rezdülést, mozdulatot össze kell hangolnunk, amitől mindegyik előadás kicsit különböző. Nagyon élvezem, izgalmas feladat!
– A Marica grófnőben is szerepelsz, ott Lizát, egy szintén szubrett szerepet alakítasz. Karakterileg miben különbözik ő Stázitól?
– Lizát szintén fiatal, könnyed, szeleburdi lányként – tipikus szubrettként – szokták ábrázolni, de Bozsik Yvette rendező változtatni akart ezen a beidegződésen. Az ő koncepciójában Liza nadrágban jár, újságot olvas, cigarettázik, vagyis egy korát meghaladó, öntudatos, tájékozott nő. Ugyanakkor megmaradt az üdesége és ártatlansága is, különben felborulna a karakterek közt megszokott viszonyrendszer.
– Hamarosan Lizaként is újra láthat a közönség, bár egyelőre nem élőben, hanem az Operettszínház közvetítéseinek részeként. Hogyan viszonyulsz a streameléshez?
– Mindannyiunknak nagyon hiányzik, hogy a színpadon lehessünk és láthassuk egymást. Örömteli, hogy a felvételek révén van lehetőségünk dolgozni. Az is szuper, hogy olyan közönségrétegeket is elérhetünk, akik kíváncsiak lennének az előadásainkra, de egyébként nem tudnak eljutni az Operettszínházba, így viszont elvisszük az otthonukba az előadásainkat.
Ennek ellenére úgy gondolom, hogy a színház egy élő műfaj, ami azonos térben és időben, a közönséggel együtt jön létre egyszeri és megismételhetetlen folyamatként, és ennek pótolhatatlan a varázsa! Ehhez még hozzátartozik egyfajta „rituálé” is, amikor a néző készül arra, hogy este színházba megy: rászánja az időt és energiát, ráhangolódik, minden zavaró tényezőt kizár, és részt vesz egy közösségi élményben.
Művészi szempontból pedig eltérő gondolkodást igényel egy-egy előadás rögzítése, hiszen minden műfajnak más áll jól. Az operettekben magas hőfokon játszunk, eltúlozzuk a gesztusokat és mozdulatokat, viszont ha ránk közelít a kamera, hirtelen „soknak” tűnhet a színészi játékunk.
– 2017 óta játszol a színházban, azóta – a már említett darabokon kívül – például a Kékszakállban és A Notre-Dame-i toronyőrben láthatott a közönség. Milyen szerepálmaid vannak?
– Én a színpadon és az életben is szeretek minél több mindent kipróbálni, megtapasztalni. A műfajok esetében is a sokszínűség vonz: énekelek operettet és operát, de érdekel a prózai színház is. Az operett műfaján belül konkrét szerepálmom nincs, viszont nagyon örülnék, ha nemcsak szeleburdi, „minden lében kanál” típusú naivákat alakíthatnék, hanem a líraibb oldalamat is megmutathatnám.
