Nagy Alma Virág a Budapesti Operettszínház áprilisi bemutatójában, Frank Wildhorn Carmen című musicaljében mutatkozott be a Nagymező utcai teátrum közönségének: a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves hallgatója Katerinát alakítja a musicalben. Mint a bemutató előtt lapunknak adott interjúban elmesélte, sokat segített neki, hogy saját magából fogalmazhat, egyéniségéből építkezhet, de azt most árulta el, hogy a világhírű, Grammy-díjra jelölt zeneszerző tanácsaiból is tudott meríteni.
– A Papageno olvasói már megismerkedhettek veled a Carmen próbaidőszaka alatt, de az a beszélgetés egy különleges esemény előtt történt. Meglátogatott benneteket az Operettszínházban Frank Wildhorn, belepillantott a próbákba, sőt alkalmatok is volt beszélgetni vele. Hogyan élted meg ezt a találkozót?
– Még mindig hihetetlen számomra, hogy ez megtörtént! A találkozó után rögtön hívtam anyukámat azzal, hogy „Anya, emlékszel, amikor még az autóban énekeltem, hogy Férfi kell, engem nem nézni kell – most pedig itt van Frank Wildhorn, aki ezt a dalt írta!” Amint leült közénk, az izgalmam hamar elszállt. Az előbb említett autós történetet egyébként Wildhorn úrnak is elmeséltem, és nagyot nevetett. Jó volt látni, hogy egy ilyen híres és ennyire elfoglalt ember őszintén kíváncsi volt ránk.
– És te mire voltál kíváncsi? Mit kérdeztél tőle?
– Azt, hogy szerinte mitől, hogyan válhat a musical műfajára alkalmassá egy leendő színésznő. Elmondta, hogy elengedhetetlen a magas szintű tánc- és énektudás, sőt a prózában való jártasság is, de a legfontosabb a szenvedély és a gyermeki kíváncsiság, amit a pálya minden egyes pillanatában őriznünk kell magunkban.
– Az egyetemen osztályteremben, intim térben dolgoztok, a Carmen viszont egy hatalmas volumenű előadás. Hogyan sikerült alkalmazkodnod az Operettszínház nagyszínpadához és nézőteréhez?
– Miután ez volt az első nagyszínpadi bemutatóm, meg kellett tanulnom a közlekedést az Operettszínház „labirintusában”, majd fel kellett vennem annak a ritmusát, hogy például mikor és hogyan történik a hangbeállás és más tennivalók, amelyek megelőzik a színpadra lépést. Mindenki segítőkész volt, így szerencsére ez gyorsan ment, Homonnay Zsolt tanár úr pedig minden próba után tartott külön megbeszélést, ami rengeteget jelentett számomra.
Amikor a próbafolyamat előtt Kiss-B. Atilla főigazgató úrtól megkaptuk a megtisztelő felkérést, azonnal elmentünk Nádasi Veronikához, aki szintén tanít bennünket az egyetemen, és segítséget kértünk tőle. Természetesen azáltal, hogy ő is játszik az előadásban, ráadásul a címszerepet az első szereposztásban, nagyon nagy feladat hárult rá a próbaidőszakban, de végig éreztük a támogatását. Megtisztelő, hogy az utolsó energiáit is ránk szánva végignézte a szereposztásunk főpróbáját, utána pedig elmondta, szerinte mit érdemes még csiszolnunk.
– Hogyan élted meg a bemutatót?
– A premiert abszolút földobottan, mert boldog voltam, hogy szép feladatot kaptam, és ebben a szerepben ismerhet meg az Operettszínház közössége. Amiatt pedig egyszerre örültem és izgultam, hogy a családom a három, zárt műhelymunkával teli egyetemi év után nagyszínpadon láthat. A szüleim könnyes szemmel tapsoltak, a barátaim a második sorból drukkoltak, és ez feledhetetlen élmény volt. A nyilvános főpróba előtt volt bennem egy pici izgalom, hogy milyen lesz az első találkozás a közönséggel, ami a bemutatóra elmúlt. Akkor már csak „éltem” a szerepben és jól éreztem magam. Homonnay tanár úr és Nádasi Veronika azt mondták, hogy túl vagyunk a munka nehezén, merhetünk tündökölni.
– És mersz már tündökölni, azaz felszabadultan létezni?
– Azt hiszem, igen, egyre inkább. Ezt a félévet soha nem fogom elfelejteni: az első nagy szerepemet eljátszani, Frank WIldhornnal találkozni, az osztályfőnökömmel, Homonnay Zsolttal dolgozni, az első nyilatkozatokat adni – szerintem ezt még az unokáimnak is mesélni fogom! Minden a lehető legjobbkor jött, feltöltődtem, és magabiztossá váltam. Szerencse volt az is, hogy olyan szerepet kaptam, amihez önmagamból építkezhettem. A tapasztalt művészek nyitottan fordultak felénk, egyenrangúan kezeltek bennünket, érdeklődéssel fogadták az ötleteinket, ezért a próbafolyamat alatt végig azt éltem meg, hogy harmadéves zenés színművész szakos egyetemistaként megmutathatom Katerina karakterén keresztül, milyen vagyok most én, Nagy Alma Virág. Aztán persze majd hatvanévesen, egy másik szerepben másmilyen leszek, remélem, lehetőséget ad rá a pálya.
– Mint Inez nagynéni vagy a Jósnő?
– Pontosan! Franciskával (a címszerepet játszó Lipics Franciska, Nagy Alma Virág osztálytársa – a szerk.) együtt Inez néni a szerepálmunk lett!
– Mi minden vár rád a júniusi Carmen-széria után, a nyáron és a következő évadban?
– Bízunk benne, hogy az osztályból minél többen kapunk lehetőséget, a Carmenhez hasonló szép feladatokat, illetve az egyetemen is biztosan lesznek érdekes projektjeink. Túl vagyok egy londoni utazni kurzuson, ahol a West Enden játszó színészek tanítottak, izgalmas volt belekóstolni abba a világba is.
– Még két év van hátra az egyetemből, de elképzelhetőnek tartod, hogy külföldön is kipróbáld magad?
– Nyilván amíg fiatal az ember, szeretné magába szívni a lehető legtöbb tudást, tapasztalatot, a musicalek őshazája pedig New York és London. A Broadway messze van, a West End talán nem elérhetetlen. Angolul jól beszélek, és örülnék, ha kipróbálhatnám magam ott is, de magyar az anyanyelvem, és úgy érzem, ezen a nyelven tudnék a legodaadóbban és a legőszintébben játszani.
