Göttinger Pál Junior Prima díjas rendező 2007-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem színházrendező szakán, Székely Gábor osztályában. Az Ódry Színpad megszűnésével kapcsolatos gondolatait közösségi oldalán osztotta meg.
„Tizenkilenc évesen kerültem oda, a főiskolai kollégiumba. Főiskolának hívtuk mi is, pedig akkor már egyetem volt. Új szobatársaim (Orosz Dénes, azóta forgatókönyvíró és filmrendező lett, és Szabó Máté, azóta rendező lett, egy ideig színházigazgató is) vártak az ajtóban, és felkiáltottak: dr Göttinger Pál, a forradalmi bizottmány elnöke! Merthogy szakállam volt. Ott helyben megalakultunk.
Öt évig éltem itt, a tetőn. Ez egy kis kutrica volt, ami kimagaslott a Vas utca 2/c egyébként lapos tetejéből, mintha egy kis állomásházat pöttyintettek volna oda, a város fölé – odafenn már csak ez az egy szoba volt, meg a mosókonyha. Az ablakon át ki lehetett mászni, és a háztetőkön át kijutni egész a Rákóczi útig, és végignézni Budapesten. Eggyel alattunk, az utolsó igazi emeleten, a hetediken, Tiszeker Lajos akkori főtitkár éldegélt, lejjebb sorakoztak a kollégiumi szobák egészen a negyedikig, aztán a harmadikon a gazdasági, a másodikon a Padlás és a könyvtár, aztán lejjebb a büfé, aztán lejjebb az Ódry. (Ennél lejjebb nem mentünk, mert ott öltözők voltak, és mi rendezőhallgatók voltunk, nem voltunk oda bejáratosak.)
Ennek az egész építménynek a legtetején az a világító ablakú kis őrház még egyszer annyit ért, mint az egész iskola. Az éjszakába nyúló viták és röhögések, az emelkedett eszmecsere és a sziporkázó marháskodás összenemesült keveréke, egymás görcseinek, félelmeinek kigúnyolása (és közben mély megértése), egymás vizsgáinak végtelen lelki-szellemi masszírozása, egymás alakulásának végigkísérése faragott belőlem felnőttet. A legfontosabbakat, hogy legyen saját véleményünk, ne essünk hasra a mesterek előtt, ne hagyjuk magunkat megnyomorítani, hozzuk ki a legtöbbet az egészből, és kapaszkodjunk össze, ahogy csak erőnkből telik – ezeket ott tanultam.
És mert én is ott voltam, ebből tudom, hogy nincs olyan, hogy valakik felhasználták volna a diákságot valamire, ilyen-olyan (pláne politikai) célokra. Nincs. Aki ott volt, tudja, hogy nem is lehetett volna. Mert nem a tanárainkkal voltunk elfoglalva (persze voltak, akiket tiszteltünk, de még azokat is kinevettük), hanem saját magunkkal. Azaz egymással. Életünk legfontosabb öt évével.
A képeket döglött filmre fotóztam, valamikor 2003-ban vagy 2004-ben, és kézzel hívtam elő, a Szentkirályi utcában. A laborban a tálca, amiben tapicskoltam, az a tárgy maga is vagy ötvenéves lehetett – ki mindenki tapicskolhatott már benne addigra, tejóég! Sajnos emiatt aztán, mivel csak akkor egyszer próbáltam ezt ki, és nem gyakoroltam, a gépet is alig tudtam kezelni, a fixírt sem mostam le rendesen… a fotók tönkrementek mostanra – de így még talán jobb is. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer fontosak lesznek.
Mindenkinek, aki valaha megfordult a 81-es szobában, ezúton küldöm ezeket. Ők is a tanáraim voltak. Nem fogom elfelejteni.”
