Vajon mi történik akkor, ha valaki minden célját elérte a karrierjében, amit egykor kitűzött maga elé? A friss Harangozó-díjas Simon István balettművész nem érte be ennyivel, számára egy új, folyamatosan megújuló életszakasz kezdődött hat évvel ezelőtt, amikor szabadúszóként nemcsak táncos, hanem menedzsmenti és szervezetfejlesztő karrierjét is tovább álmodta. A művészi szabadság új dimenziókat nyitott meg előtte, amely, mint egy puzzle darabkái, szépen-lassan összeálltak egy egésszé.
– A fotózáson kinéztél az ablakon, elmosolyodtál és azt mondtad, gyerekkorodban ugyanígy figyeltétek, mikor sétál fel a balettmesteretek a földalatti lépcsőjén. Számodra, a helyiség, ahol a képek készültek, nem a W Budapest szálloda elnöki lakosztálya, hanem a balettnövendék éveid meghatározó helyszíne, az egykori Balettintézet Nádasi-terme.
– Mi voltunk az utolsó évfolyam, akik a Nádasi-teremben tanultunk. A Balettintézetben két balett-terem volt, amikor odajártam. A Noverre. az első emeleten, a Nádasi a harmadikon. Hogy felmenjünk a Nádasi-teremhez, át kellett menni a menzán és felsétálni az épület túloldalán lévő lépcsőházba, ahol egykor Nádasi mester lakása volt. Mindig fél órával korábban érkeztünk meg a balett órára, hogy kötött lábszármelegítőkből összegyúrt focilabdával focizzunk. Volt egy felelős, akinek az volt a dolga, hogy figyelje, mikor érkezik meg a balettmester. Amint a „felelős” meglátta a mester sapkáját, ahogyan sétál fel a földalattiból, elkezdtünk nyújtásokat, balettmozdulatokat végezni. De, persze a mester sem gondolta, hogy a nyújtástól kipirultunk ki úgy.
– Mi jut még eszedbe a gyerekkorodról, a képzésről?
– Nehéz időszak volt. Tizenkét évesen kerültem Budapestre Marosvásárhelyről, a szüleim nem tudtak velem jönni. A keresztszüleim éltek – és élnek a mai napig – Budapesten, de őket is csak hétvégenként volt lehetőségem meglátogatni, mert a tanulás és a balett nagyon legfoglalt. Második évfolyamban kezdtem, ezért fel kellett zárkóznom az első évfolyam anyagából. Ez az időszak azzal telt, hogy megtaláljam azokat a megoldási stratégiákat, amelyekkel be tudok illeszkedni a képzésbe, a budapesti mindennapokba. Sok küzdelemmel jért, hogy képes legyek arra, amit elvárnak tőlem. Pozitív élményként a saját korosztályom közösségére emlékszem vissza szívesen. Ezen élmények helyszínei gyakran a mára csodálatosan felújított Drechsler-palota belső terei voltak. Például felmentünk az épület már nem használt tereibe és breaktánc elemeket gyakoroltunk. Sok olyan dolgot megpróbáltunk, amely a szigorú fegyelem mellett megadta a gyerekkori szabadság illúzióját, ezért is van az, hogy a hotel bejárása közben oly sok pozitív emlék elevenedik fel bennem.
– Érdekes, sok évre visszamenő tapasztalatom, ha a gyerekkorról kérdezem, titulustól függetlenül bármelyik balettművészt, arról mindig a nehézségekkel, kihívásokkal teli évek jutnak az eszükbe, és csak kevés pozitív emlék.
– Felnőtt művészként, pedagógusként, menedzserként teljesen biztos vagyok benne, hogy ez nem a szakma sajátossága, hanem szakmai „kapuőrök” egy részének a döntése. Olyan konstrukció, amely képlékeny és nincs kőbe vésve. Lehet úgy is magas szinten balettet tanítani, hogy elsősorban jó élmények kapcsolódjanak hozzá. Maga a képzés olyan perspektívát is adhat, amely nem illúziókra, hanem valós értékekre és célokra épül. Azt gondolom, hogy a balettoktatásnak nem szükséges nagyon stresszesnek lennie, lehet motiváló és csodákkal teli is, amely emberként is fejlesztheti a növendékeket, hallgatókat és a belső fegyelmet példamutatással lehet a legjobban megtanítani. Olyan példával is lehet elől járni, amire azt mondják a gyerekek:, ha ez a szakma erről szól, akkor engem is érdekel.
– Ez nemcsak a balettre, hanem lényegében a közoktatás minden területére igaz.
– Ez így van. A gyerekek azok gyerekek. Úgy érdemes tanítani őket, hogy értelmes tevékenységnek tartsák az oktatásukat. Ehhez elengedhetetlen, hogy a pedagógus hiteles személyiség legyen: azt mondja, amit egyébként csinál, és azt gondolja, amit mond. A pedagógus mindenképpen egy példakép, a kérdés, hogy milyen példával jár elől. Legtöbb esetben a pedagógus a személyiségével tanít, és a gyerek azt fogja megtanulni, amit képvisel.
– A világ minden táján jelenleg is aktív táncosként vagy jelen a nemzetközi balettéletben. A történeteiddel, gondolom, példaképként is tekintenek rád a növendékek.
– Igyekszem tartózkodni attól, hogy meséljek nekik arról, milyen szakmai sikerekben volt részem, melyik színházakban léptem fel, miket mondtak nekem az előadások után. Véleményem szerint egy mester elsősorban úgy szolgáljon példaként, hogy megmutatja, hogyan lehet előadóművészként valós önértékelése, valós önbecsülése. Ezzel pedig kevéssé fér össze, ha magamról osztok meg sikertörténeteket. Ne arra tanítsuk a gyerekeket, hogy másoktól függ az, hogyan értékeljük önmagunkat. Ha másoktól függ a saját megítélésünk, akkor a nehézségeket követően nehezebb lesz fölállni, nehezebben találjuk meg az utunkat, ha elakadunk. A mai, gyorsan változó világban az embernek egyrészt rugalmasnak érdemes lennie, másrészt pedig sokat segít, ha önmagával jó kapcsolatban van. A tudatosság, ahogy maga felé fordul, az önreflexió és az abból következő cselekvőképesség nagyon fontos. Nem vesztegethetjük arra az időt, hogy azon gondolkodjunk, ki fog majd megdicsérni vagy megbüntetni minket.
– Az előadóművészi munkádat tekintve hat éve szabadúszóként dolgozol. Miért döntöttél úgy, hogy önállóan menedzseled tovább a karrieredet?
– A legfontosabb okom az volt, hogy művészi szabadságra és új kihívásokra vágytam. Amely célokat kitűztem magam elé a közalkalmazotti státusz keretében, úgy érzem mindet sikerült elértem. Azon kezdtem gondolkodni, ha van egy rendelkezésre álló eszköztáram, tehetségem, fizikai képességem, mit lehet még elérni a jövőben? A The Journey Productions-el egy új alkotási formát, folyamatot álmodtunk meg, megmutatjuk, hogyan lehet egy darabot színpadra vinni máshogy, hogyan lehet eladni, értékesíteni, új közönséget bevonzani. Az új formáció az operaéneklés, a zongora és a táncművészet fúziója. Három olyan darabunk is van már, amelyeket folyamatosan játszunk a világ különböző pontjain. Májusban például a Fundación Teatro del Lago színpadán lépünk fel Chile Frutillar városában. Nagyon érdekes számomra beszélgetni a művésztársaimmal, figyelemmel követni, hogy ki hova jutott a karrierjében, mit csinál éppen, látjuk a különböző életutakat, sorsokat, és rendszeresen a világ legkülönbözőbb pontjain találkozunk. Ez a legszebb része a projektünknek, megnézni, hogy mi lesz az együttműködésünkből két nap, majd két hónap, vagy akár két év leforgása alatt. Ezen túl pedig az előadások jelenében az az izgalmas, kiszámíthatatlan azt a hatás, amit egymásra gyakorolunk, ezt sosem látjuk előre. Az a tapasztalatunk, hogy ez a művészi kémia rendkívül érdekes a nézők számára is. Jelenleg több operaházban dolgozom állandó vendégként, csinálom a saját produkcióimat, írom a doktori disszertációmat közgazdaságból, tanítok és menedzsmenti munkákat is végzek. A Budapesti Operettszínház igazgatóságának vagyok tanácsadója, kulturális menedzserként és balettmesterként is hozzájárulok az intézmény művészetéhez. Előadóként is fellépek a klasszikus produkcióikban, illetve gálaelőadásaikon, és a múlt év során lehetőségem volt elindítani egy új Operett Mecénás programot is. Sokat jelent számomra, a bizalom a munkám és a művészetem iránt. Köszönettel és hálával gondolok ezekre a lehetőségekre, ugyanis nem példátlan, hogy nemzetközi szinten komoly pályát befutó balettművészeinket itthon nem fogadták szívesen.
– Akkor kétlem, hogy van két ugyanolyan napod. Egyébként van, ami állandó az életedben?
– Arra figyelek, hogy minden reggel hét és kilenc óra között rendszeresen gyakoroljak, próbáljam a soron következő előadásom mozgásanyagát. Közvetlenül az előadások előtt pedig egésznapos próbafolyamatok vannak természetesen. Nagyon sok dologgal foglalkozom, sok mindenbe belekezdek, sok projektet indítok el egyszerre, amelynek nagy része működni is szokott. A nehézség abban rejlik, hogyan dolgozod fel annak a kudarcát, ha valami akkor és úgy nem működik, ahogyan tervezi az ember, hogyan tudod úgy megcsinálni, hogy máshol, másik formában megvalósulhasson. Az inspiráció bármikor, bárhonnan jöhet. A tanulás nagyon fontos, mert ha újat tanulok meg, az pozitívan befolyásol. Hogy a gondolkodásomban mennyire sok mindennek van helye, az megjelenik a művészetemben is. A legfontosabb segítségemet a feleségemtől kapom, aki egyben a múzsám is.
– Szintén a fotózáson említetted, hogy nemcsak a balett és a tanítás alakítja már a mindennapjaidat.
– Van egy non-profit cégünk Németországban, amelynek kapcsán a kulturális szektortól kezdve a különböző üzleti, akadémiai szektorig nagyon sokakkal dolgozunk együtt. Volt már egy olyan programunk, amely üzleti coachinggal, tréninggel segítette a táncművészeket és a színházi vezetőket. Most a kulturális szektorban összegyűjtött tudásunkat más területeken dolgozó vezetők számára is elérhetővé tettük. Csúcsteljesítmény és egészségmegőrzés, a stresszmenedzsment nagy nyomás alatt dolgozó vezetők és csapatok számára, illetve a művészeti eszközökkel történő innovációs-kompetencia fejlesztés a legsikeresebb szolgáltatásaink. Feleségem, Boglárka képviseli az idegtudomány alapú, viselkedéssel kapcsolatos szakértelmet, és pedig az előadóművészeti inspirációt és a menedzsmenti jártasságot.
– Külföldi munkásságod mellett sokat tartózkodsz Budapesten is. A fotózás apropójából kiindulva úgy érzem, továbbra is fontos számodra, honnan kezdődött minden, amiről most beszélgettünk.
– Erdélyben születtem, ma ez Románia része, de erős a magyar identitásom. A fiatal éveim azzal teltek, hogy Romániában én voltam az úgynevezett „hazátlan magyar”. Amikor Magyarországra jöttem, sok tekintetben úgy éltem meg, hogy románnak tartottak. Amikor kimentem Németországba, ott meg Kelet-európai lettem. Nagy jelentőséggel bírt számomra az esemény, amikor megkaptam a magyar állampolgárságot. Ünnepélyes pillanat volt Magyarország berlini nagykövetségén, nemcsak nekem, hanem az egész családomnak. Nekem mindig is fontos volt, hogy a magyar kulturális élet épüléséheu hozzájárulhassak. Magyarországon van egy arányaiban jelentős táncművészeti közösség és magas a táncművészet társadalmi megbecsültsége is. Szerintem nagyon komoly értékeket halmoztunk fel, amelyeket egyrészt érdemes megvédeni, tovább éltetni és ezekre az értékekre építve olyan jövőképet festeni, amely egyedi, magas minőségű, de nem igyekszik más ország standardjainak megfelelni, egy globalizált világ értékrendjét másolni, hanem eredeti, innovatív, egyidejűleg tud a magyar nézőközönség számára csodálatos élményeket biztosítani. Hiszek benne, hogy ennek az elvnek a mentén más országokban is értéket teremthet olyan alkotás lesz az alkotás, ami a magyar táncművészeti közösségből létrejön, amit „magyarul táncolnak”.
– Hol láthat téged legközelebb a magyar közönség?
– Április 23-án, az Operettszínházban az „Együtt az autistákért” gálaesten lépek fel. A Bayerische Staatsoper finn primabalerinájával táncoljuk A hattyúk tava, fehér hattyú pas de deux részletét.
