Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Nemzeti opera reloaded

Nemzeti opera reloaded

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Játszunk el a gondolattal, mi történne, ha a Magyar Állami Operaház új rendezésben mutatná be valamelyik nemzeti operánkat, mondjuk a Bánk bánt. A produkció alkotói nem tisztelnék a történelmi kort, az 1200-as éveket, helyette napjaink Budapestjére tennék át az előadás helyszínét. Ott rohangálna a Parlamentben a merániakat helyettesítő orosz, kínai, ne adjisten arab befektetőkör, miközben a primitíven nagybajuszú, kacagányba öltözött békétlenek próbálnák megvédeni az ország érdekeit. S ha mindez nem lenne elég, két kamerával a főszereplők intim pillanatait is megleshetnénk. A legintimebbeket, olyanokat, amikre igazán nem kíváncsi a színházba járó. A kamerák paparazzi módjára rögzítenék Ottó herceg erőszakos behatolását, vagy Endre király színrelépés előtti trónolását. Hogy a káosz még teljesebb legyen, a színpadot ellepnék a Magyar Népmesék kedvelt figurái, a pulikutyától Gyöngyvirág Palkóig. Az előadást Mekk Mester tetézné be, aki – miközben rendre kudarcot vall mindenféle művészeti ágban – a zárt számok között arról értekezne, hogy mit is jelent ma a nemzeti opera és a nemzeti kultúra, s mindezt azzal támadná, hogy Erkel dilettáns volt, a Bánk bán pedig egy avítt fércmű. Kár folytatni a gondolatmenetet, efféle ízetlenkedés nem jutna el a bemutatóig, s ha véletlenül mégis, a közönség és a politika haragja a premier másnapján porig rombolná talán magát a Sugár úti palotát is.

 
Pedig a fent vázoltakhoz meglehetősen hasonló előadás született december közepén Hannoverben, Kay Voges Bűvös vadász víziójában. A premiert igen hangos botrány kísérte, többen követelték a Staatsoper fenntartóitól, hogy azonnal tiltsák be az előadást és jövőben nézzék meg jobban, mire költi a színház a támogatást. A hírverés viszont jót tett a produkciónak, amelyre egy hónappal a bemutató után alig lehetett bejutni, s a hatalmas nézőtérről mindössze hárman távoztak hangos ajtócsapkodással kísérve, további 1200 néző hangos ovációval fogadta a formabontó produkciót.
 
Kay Voges prózai rendező, jelenleg a dortmundi színház intendánsa, akinek ez volt az egyik első operai kísérlete. Mint oly sok alkotó, aki a próza felől érkezett a zenés műfajhoz, ő sem tudja elfogadni az éneklő és a szöveget mondó művész közti különbséget. Egy színházi előadás sok mindent elbír, amit egy opera már nem. Voges, ha meg is kísérelte, hogy Weber Bűvös vadászát megrendezze, messzire nem jutott a dologgal. Ehelyett egy provokatív párbeszédet kezdeményezett a közönséggel arról, hogy mi a (nemzeti) kultúra a feladata napjainkban, és hogy hová jutott mára a művészet. Mindez nagyon izgalmas is lehet, de illett volna valamilyen formában passzítani az eredeti feladathoz. A mai kocsma elé helyezett történetben lezajlik egy hagyományos Bűvös vadász előadás, miközben a szereplők körül egy Weber operájától teljesen független performance-ot kreált. Ráadásul a kerettörténet is több síkon zajlik, egy törpének öltözött színésznő (Eva Verena Müller) moderálja az előadást, miközben különböző lények lepik el a színpadot, és két kameraman segítségével a díszletház szobáiba is beleshetünk. Mindez kisebb és nagyobb vásznakra van kivetítve, olykor egyéb filmekkel kombinálva. A vetítések hol kiegészítik a színpadi történéseket (például a nyitányban, ahol a törpe riadtan végigmegy a nagy német művészek arcképcsarnokában, Max áriájában, ahol a kétsége esett vadász hímtagját levágják, vagy Agáta III. felvonásbeli áriájában, ahol az énekesnő egy kórházban felébred és menekülne, de a folyosón többször elesik egy nagy adag fekáliában – mind nagyon durva képi megoldások, melyek akár a zenei részek mélyebb tartalmát is a felszínre segíthetik), hol azoktól függetlenek (a Vadászkar alatti Pegida tüntetések képei).
 
Az első két felvonás alatt a törpe – nevezhetjük Samielnek, de sok köze nincs a fekete vadászhoz – önálló életet él. A figura Paul McCarthy egyik performance-ából került az előadásba, ahogy a többi meselény is. Hogy mért pont az amerikai festő és „botrányművész” (Egyik leghírhedtebb installációja egy több méteres zöld butt plug /magyarul fenéktágító/ volt a Place Vendôme közepén. A feldühödött párizsiak nem hitték el a provokátornak, hogy egy modern karácsonyfát állított ki a Napóleon oszlop mellett és néhány nap alatt tönkretették a műalkotást.) alkotásaival szimbolizálta Voges a német művészet zsákutcáját, megfejthetetlen. A vizuális orgia a III. felvonásra lecsillapodik, a törpe pedig a közönség közé menve párbeszédet kezdett a nézőkkel, akik innentől kezdve hálásan reagáltak minden – valóban átgondolt és jól kidolgozott – gegre. Szemtelenségek voltak ezek a javából: „Kérdezzük meg Herr Thielemannt, mi a véleménye a nemzeti operáról!” – erre megjelent egy youtube link, azzal a felirattal, hogy „a kért oldal nem elérhető”. Vagy a törpe többször megállította az opera fináléját, először azt keresve, kinek is kéne meghalni Agáta helyett, majd az iránt érdeklődött, hogy ki nem énekelt még ma este, mert be kéne lassan fejezni a darabot, erre jött be a Remete. A közönség örült ezeknek a vicceknek, és talán általuk kicsit közelebb került hozzájuk A bűvös vadász is.
 
Az előadás tragédiája, hogy a látványvilág olyan erős, olyan sok és különböző vizuális inger éri a nézőt, hogy egyszerűen egy idő után nem hallja a zenét. Ez pedig nagyon veszélyes lehet, hiszen egy olyan folyamatot indíthat el, ahol az énekesek teljesen feleslegesek lesznek, úgysem figyel rájuk senki. Jöhet a gépzene, vagy az sem. Ez a jelenség ma még csak csírájában bukkan fel, de érdemes figyelni, nehogy a vetítés, a mozi egye meg végül az élő zenés színházat. Pedig valószínűleg érdemes lett volna az előadást meghallgatni is. A hannoveri színház benne van a német operaházak élmezőnyében. Nem foglalkoztat világsztárokat, helyette az együttes-kultúra ápolására helyezi a hangsúlyt. Zenekara (Karen Kamensek főzeneigazgató asszonnyal az élén) és énekkara bármilyen partitúrával és színpadi szituációval megbirkózik. Az előadás főszereplői – Eric Laporte (Max), Kelly God (Agáta), Athanasia Zöhrer (Annuska), Tobias Schabel (Kaspar) – Európa bármelyik színházában megállnák a helyüket. Az egyértelműen a rendező hibája, hogy minden profizmusuk ellenére nem találták, nem is találhatták a helyüket egy olyan előadásban, ahol hol biodíszletként énekelték végig a nehéz áriákat, hol a kamera premier plánba mutatta, hogyan falják a chipset.
 
Vajon mit mondana a hannoveri előadás láttán az a jámbor nyugdíjas házaspár, aki az Erkel színházi Bűvös vadász szünetében azzal a mondattal hagyta el a nézőteret, hogy „ezt a rendezőt meg kellene ölni!”? Valószínűleg egyszerűen nem hinnének a szemüknek, hogy operaszínpadon ilyesmi előfordulhat. Hannoverben az első megszólaló szólista, Kilián egy német mezbe öltöztetett szőkére festett hajú koreai bariton volt, az előadás végén pedig egy fekete kislányt emeltek magasba, aki a fekete-piros-sárga zászlót lengetett. Az eszme, miszerint Németországban mindenki otthonra lelhet nemes. Azonban jóval aktuálisabb volt a december 15-i premieren, mint két héttel később a szilveszteri kölni események után… Az előadás veszélyein kívül a tanulság talán annyi, hogy tőlünk nyugatra nem akarnak rendezőket ölni, ha a múltról beszélnek. Kicsit unja a német közönség a bismarcki rohamsisakot és a náci karlendítéseket, de mindezzel szembe tud nézni és tud magán nevetni. Értik, amit a színházban látnak, és nem utasítják azt zsigerből el. Talán ez előre viszi a kultúrájukat is…
Fotók: Thomas M. Jauk

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X