Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Jött, látott...

Jött, látott…

„Hát azért én inkább Puccininél maradok.” – közölte egy magyarul beszélő úr a Theater an der Wien ruhatárosával távozóban Gottfried von Einem Az öreg hölgy látogatása című operájának előadása után. Honfitársunknak szerencséje van: az osztrák főváros állami operaházában kedvenc olasz szerzőjének négy remekműve is szerepel idén a repertoáron nemzetközi szereposztásban. A Theater an der Wien vezetősége nem is kísérletezik a legnépszerűbb Puccinikkel, helyette rendre fontos különlegességek feltámasztásával foglalkozik, általában igen színvonalasan, így nem meglepő, hogy Európa egyik zenei fővárosában az évtizedek óta nélkülözött osztrák operaritkaság hétfő esti előadásán egyetlen szabad hely sem maradt a nézőtéren.

- hirdetés -

Míg az Állami Opera a Gottfried von Einem centenárium alkalmából szerző első sikerét, a Danton halálát újította fel, addig a Theater an der Wien a komponista negyedik operáját, a Staatsoperben 1971-ben bemutatott Öreg hölgy látogatását tűzte műsorára. Talán meglepő, hogy a Besuch der alte Frau a komponista Bécsben legtöbbet játszott műve, a világpremier után egészen 1989-ig műsoron tartották, s 39 előadást ért meg, míg a Danton halála huszonegyet, A per tizennyolcat, az Ármány és szerelem pedig mindössze hetet. Von Einem, míg nem kezdte el második felesége, Lotte Ingrisch műveit megzenésíteni (lám, az Eötvös család esete mégsem egyedi…) gondosan válogatott remekek – Georg Büchner, Johann Nestroy, Franz Kafka, Friedrich Dürrenmatt és Friedrich Schiller alkotásai – alapján dolgozott, sőt a hírhedten baloldali Bertold Brechttel is jegyeznek egy kantátát. Csehy Zoltán nem eléggé méltányolható munkájában, a több mint ezer oldalas (Poszt)modern operakalauzában úgy tartja, hogy az első három zenedráma, a Danton halála, A per és Az öreg hölgy látogatása egy ciklus részeként is felfogható, melyben von Einem a hatalom torzulásaival foglalkozik. Míg azokban az első két mű cselekménye többé-kevésbé egy szálon fut, addig a Dürrenmatt darab egy jóval színesebben felépített közösséget ábrázol.
 Clarie: Katarina Karneus
A drámaíró és a zeneszerző együtt készítetek el az opera librettóját az 1956-as tragikomédia alapján. (A sors fintora, hogy Clarie Zachanassian nemcsak güllenieket tette milliomossá, hanem kitalálójának is biztosította az anyagi függetlenséget.) Nagyobb változtatásokat nem kellett végrehajtani a remekművön, leginkább húzásokat eszközöltek a II. felvonásban, lerövidítendő Ill kálváriáját és kétrészessé alakították a művet. A Dürrenmatt mű nyugati és keleti (!) világsikerének oka az lehetett, hogy az író nagyon pontosan érzett rá a háború utáni társadalom egyre növekvő étvágyára. (A vasfüggönyön túl nyilván egyfajta kapitalizmus kritikát is örömmel olvastak ki a darabból.) Clarie Zachanassian 20. századi Medeaként egy hamburgi bordélyházban összeszedett bölcsességgel (és milliókkal a zsebében) pusztít, miközben pontosan tudja, ő maga már rég halott. „A világon mindent meg lehet vásárolni.” – jelenti ki egyszerűen, s a derék gülleniek óramű pontossággal hagyják magukat megvásárolni, éhségükkel talán csak a képmutatásuk és az önigazolásuk erősebb. Hogyne működött volna Dürrenmatt receptje alig tíz évvel a II. világháború után? Az opera bécsi premierje előtt 16 évvel hagyták el a szovjet csapatok Ausztriát, tehát a Staatsoper bundákba burkolózó törzsközönsége még pontosan emlékezett a kellemetlen időszakra.
 Ill: Russell Braun
Von Einem tragédiája az (valójában semmiféle tragédiáról nem beszélhetünk, jó pozíciókban ülő, nagy megbecsültségnek örvendő figura volt világ életében, küzdelemmentes életművel), hogy operája nem ér fel Dürrenmatt remekéhez. A zenemű nem ad hozzá a drámához, pusztán annak egy fajta zenei olvasata. Ráadásul vannak mondatok, amelyek prózában működnek, míg elénekelve egyszerűen hülyén hatnak („Megdőlnek a természet törvényei. Az „Örjöngő Lóránt” rendeltetése: feltűnni a leuthenaui kanyarban, átzúgni, majd sötét pontként beleveszni a pöckenriedi lapályba.”). Von Einem zenéje nem mond vélemény figuráiról, nem igazán karakterizál, s a jól sikerült kartételek mellett meglepő módon a darab legerősebbre része nem Zachanassian asszonyhoz köthető, hanem Ill és a Pap duettje. Így a nagyszerűen kigondolt és jelentős mesterségbeli tudással megírt opera nem is tudhat több lenni, mint nagyritkán felbukkanó érdekesség, hiszen több kortársával ellentétben hiányzik belőle korának előremutató modernsége és a katarzis.
 
De aktuális-e a ma, a világháború után több mint 70, a szovjet megszállás után több mint 60 évvel Nyugat-Európában Az öreg hölgy látogatása? Az operába-járók zömének – akik a műfaj nagy szerencséjére még könnyedén fizetnek ki 100 – 150 eurót is egy-egy jobb jegyért – már semmiféle emléke nincs arról, milyen volt az 1940-es – 50-es évek Bécse, amikor még nem ragyogott minden utca és nem roskadoztak a fűtött kávéházak pultjai a Sacher tortáktól. A zsigeri éhség elmúltával, a jólét évtizedes biztonságából szemlélve Güllen (jelentése trágyalé…) már nem mi vagyunk, pusztán egy távolivá szelídült tanmese. Keith Warner a Theater an der Wien előadásának rendezője finoman megpróbál hidat emelni az 1950-es és a 2010-es évek között, s az „egykor” kezdődött látogatás „ma” ér véget. Ez azonban a nyugati ember naivsága. Nincs az a gülleni, aki évtizedeket tépelődne, vásárolgatna hitelre, mielőtt összehozna egy tökéletesen kivitelezett kollektív gyilkosságot. Ennél gyorsabb a világunk és fontosabb kézben tudni a milliárdot. David Fielding könnyen kezelhető látványos és a papírmasésságból kikacsintó díszletei és egyre rikítóbbá váló jelmezei a fogyasztói társadalom arisztokráciája elé próbál görbe tükröt tartani. Egyedül Clarie Zachanassian jelmezei elhibázottak, egy milliomosnő járhat ízléstelenül, de olcsón soha. Mintha Warnernek sem igazán sikerült volna megfogni a darab kulcsfiguráját, se gonosz, se pusztító, se titokteli, se megkeseredett, se szerelmes nem lett ez a Clarie, aki ráadásul első megjelenésétől jól látható fém műkezet és lábat hord, ami számos gegre ad módot, de csonkolja a figura súlyát. Az Öreg hölgy tragikomédia, de az előadás igyekezett kerülni a darab mélységeit, ez a Clarie Zachanassian inkább emlékeztetett egy kiborgra, mint egy 20. századi Medeára. Az erősebbre sikerültek városlakók, azaz a milliomosnő komédiájának szereplői. Warner mindegyiküket egy-egy túlhangsúlyozott tulajdonsággal vagy attribútummal jellemzi, művészei pedig örömmel játszanak.
 Zárójelenet, középen: Raymond Very
Michael Boder a tőle megszokott, ám olyan ritkán értékelt precizitással vezényelte a művet az Osztrák Rádiózenekar élén. Fájdalmas szereposztási tévedés Katarina Karneus a címszerepben. Az ötvenkét éves svéd mezzo hangszíne kellemetlen a fül számára, s emellett a figura kulcsával is adós maradt, leginkább egy meggazdagodott, lelketlen wc-s nénire emlékeztetett – akinek a története nem bilincseli ne a nézőt három órán keresztül. Méltatlanul kevésszer jut eszébe a szereposztóknak a kanadai Russell Braun. A kiváló kanadai bariton tökéletes kardigános szürkeségével maga volt Ill, Clarie igazi tragédiája. Egy ilyen férfin igazán felesleges a bosszúállást évtizedekig érlelni. Güllen lakói megannyi pompás karakter, s a produkció énekesei érezhető örömmel színezték vokálisan különösebben nem nagy kihívásokat tartogató szerepeiket. Raymond Very Polgármestere, Markus Butter Papja, Adrian Eröd Tanára, Martin Achrainer Orvosa és Mark Milhofer Komornyikja mind enyhe túlzásokkal megrajzolt, mégis ripacsságtól mentes alakítások. Cornelia Horak a szemüvegébe kapaszkodó Illné meg sem írt szerepében pedig valódi pszichológiai remeklés. A kis szereplők között öröm volt felfedezni a Pesten tavaly végzett Ódor Botondot, aki megállta a helyét a nívós mezőnyben.
Fotók: © Werner Kmetitsch

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
- hirdetés -
X
X