Létezett valaha egy szép operaházi hagyomány: ha egy jeles művész elérkezett tagságának negyedszázados évfordulójához, kiválaszthatott egy szerepet, melyben a barátok, pályatársak és a nagyközönség méltóképp megünnepelhette. Kukely Júlia 2005-ben a Toscát kérte jubileumi előadásul, s el is énekelhette – egyetlen alkalommal.
Pontosan tudta, hogy a szerep vokális képességei határain mozog, az övénél jóval drámaibb hangokat is elnyelt már a hatalmas Puccini zenekar. Mégis egyetlen előadás kedvéért megtanulta, torkába ültette a főszerepet, melyet pályája során legalább egyszer magáénak akart tudni. Micsoda szakmai alázat, önkontroll és saját képességbe vetett hit kell ahhoz, hogy valaki hónapokig megszállottan dolgozzon egyetlen tavaszi este kedvéért. Juli persze diadalt aratott, az Erkel Színház nézőtere – mely jórészt az ő kedvéért telt meg – méltán ünnepelte. Mintha a korábbi évtizedek összes szerepe előtanulmány lett volna Floria Toscához, a vidékről jött lányhoz, aki énekesnőként Róma kedvence lett. Soha többet nem kapott főszerepet. Ötvenegy éves múlt ekkor.
Panaszra nem lehetett oka, vezetői pályafutása első negyedszázadában tisztességesen szórták meg főszerepekkel. Sőt végigtekintve a hosszú listán, felmerül a gyanú, mintha tudatos építkezés helyett egyik mélyvízből a másikba dobták volna a fiatal szopránt. Már első évadja végén megkapja a Ravasz rókácska kényes címszerepét, majd Elettrát, Az Éj királynője előképét Ascher Tamás híres-hírhedt Idomeneójában. Alig 27 éves, amikor először énekelte Melindát és Violettát, egy évvel később Ágai Karola bravúrját ismételve a Hoffmann meséi hármas női szerepében brillírozik, Olympiaként spiccen állva.
Amikor Házy Erzsébet és Andor Éva után bemutatkozott Bessként, megtelt az Erkel Színház takarása, mindenki látni akarta az új fekete bombázót. Az 1982-es év szenzációja Ljubimov Don Giovannija, melyben hosszú évekig énekli Donna Annát, majd egy másik nagy produkció jön, Békés András négy szereposztásos Pillangókisasszonya. Az újranyitott Operában kapja első Wagner-szerepét, Pogner Évát és az első kortárs feladatot az Ecce Homóban. A pályafutás következő diadalmas állomása a Salome címszerepe.
A 90-es évek közepén Johann Strauss operettjei kerülnek előtérbe, majd a hervadó szépasszonyok, A tábornagyné, Alice Ford, a Wozzeck Marie-ja és Ellen Orford. Megtalálta a szerepeit (vagy azok Őt) – miközben szerepkörét utólag sem egyszerű behatárolni. Mintha mindent énekelt volna, amihez másnak épp nem volt affinitása. Igazgatói negyedszázadon át használták – és olykor kihasználták – megbízhatóságát. Hiába a legendás Sziklay Erika-féle technika, a változatos szerepek Cavallitól Bergig megeszik a hangot. Végigtekintve a szereplistáját, fájdalmasan sok a kihagyott lehetőség: micsoda Musetta, Manon vagy Nedda lehetett volna!
Juli igazi népoperai – Erkel színházi – művész volt, repertoárénekes, nem válogatós sztár.
Amit rábíztak, megoldotta. Ha hívták, énekelt külföldön, de nem rohant ki pénzt csinálni. Hűséges volt az anyaszínházához, amelyik felnevelte, s mindvégig bízott benne, épített rá. Mert Rá lehetett építeni. Nevét nem szedték nagy betűkkel, nem sóhajtott fel a közönség, amikor megtudta, este ő énekel. Pedig előadás végére rendre előkerültek a zsebkendők, mert nem eljátszotta Cso-cso-szánt, Melindát vagy Violettát, hanem élte. Azonosult a szerepeivel, a lelkéből egy darab minden este ott maradt a színpadon. Honnan hozta ezt a szent lángot? – az ő titka marad.
Szerepeiben nem élt extrém megoldásokkal, alakításai klasszikus csiszolatok voltak. Alázatosan bízta rá magát karmestereire és rendezőire, elképesztő nyitottsággal szívott mindent magába, folyton tanulni akart. De tanítani is érdemes volt, hiszen minden gondolat megragadt benne, értelmezte és magáévá tette az instrukciókat. Noha egy nagyon erős szoprángeneráció tagjaként kezdte a pályafutását, sohasem rivalizált. Sőt aligha volt magyar énekesnő, akit az elmúlt évtizedekben ennyit lehetett látni a nézőtéren kollégáit, pályatársait figyelve.
Napi lételeme volt a zene, mindent megnézett és véleményezett. Tűpontosan, de minden gonoszságtól mentesen.
Pedig fájt neki a gyorsan múló idő. Belátta, hogy a két kis hangszalag már nem úgy engedelmeskedik, ahogy ő szeretné. De a tartása megmaradt, Melindát 21 év után önszántából adta vissza. A Tosca és a szakmai nyugdíj utáni évek még tartogattak számára ajándékokat. Ekkor kapta meg Despinát, az Elektra Felvigyázóját és Larinát. Ezekbe a szerepekbe egy végigénekelt élet tapasztalatát tudta belevinni. Ahogy az Anyegin báljában előkerült egy pezsgősüveggel a kezében, s a mámorból egy másodperc alatt feleszmélt és megértette, mi történik, olyan pillanat volt, amire csak a legnagyobbak képesek.
Aztán elfogyott alóla a színpad. Maradt a tanítás és a szenvedélyes előadás-látogatás, amikor egészsége engedte. Alig egy éve, a pestújhelyi templomban adta az utolsó koncertjét, énekelt mindent Elza álmától Wolf Péterig. Egyszerre volt Istenfélő asszony és Díva, ahogy a nagy fekete jelmezben meghajolt az oltár előtt. Kedvence már nem Tosca imája volt, hanem a halálra készülő Desdemona Ave Mariája és az Est dal. Ahogy 63 évesen kiáll és egyszer utoljára megcsillogtatja énektudásának ökonómiáját, csoda. Szép gömbölyű kislányhangon énekli: „Adjon Isten jó éjszakát, Küldje hozzánk szent angyalát, Bátorítsa szívünk álmát, Adjon Isten jó éjszakát!”
Julika, úgy távoztál el, hosszú és méltatlan szenvedés után, hogy csak olyan embereket hagytál itt, akik mélységes szeretettel gondolnak Rád! Adjon Isten jó éjszakát!
