Amikor Richard Wagner 1883 februárjában egy ködös velencei délután a szívéhez kapott és összeesett, nemcsak a korszak legnagyobb német zeneszerzőjét vesztette el a világ, akinek operai életműve korábban elképzelhetetlen szellemi magasságokba emelte a műfajt, hanem egy olyan üzletembert is, aki egyetlen saját fillér nélkül vágott bele álma megvalósításába, egy saját operaház felépítésébe.
Bár felesége, Cosima utólag igyekezett a világ és önmaga előtt úgy beállítani, hogy mintaházasságban éltek, s minden egyéb nyomot eltüntetni, ennek ellenére számos veszekedés és átsírt éjszaka kísérte ura szebbik nem iránti, korral sem lankadó érdeklődését. Annak ellenére, hogy Wagner nem lehetett könnyű férj, hitveséből mintaözvegy lett.
A komponista élete utolsó éveit a Parsifal megírásának, majd színpadra állításának szentelte. Amikor 1882 nyarán másodszor nyithatta ki saját színháza, Bayreuth kapuit, érezhette, életműve teljessé vált. Akkor is, ha nem volt minden kompromisszum nélküli ez a premier, hiszen Wagner adósságait patrónusa, II. Lajos bajor király csak azzal a feltétellel vállalta át, hogy beleszólhat a közreműködők megválasztásába, cserébe ingyen bocsátotta a fesztivál rendelkezésére a müncheni Hofoper ének- és zenekarát.
Az új opera iránti érdeklődést jelzi, hogy a nyáron tizenhatszor tudták eljátszani. Az utolsó előadás záróképét a gyengélkedő Hermann Levi helyett maga a súlyosan szívbeteg, állapotával tisztában lévő Wagner vezényelte. A király, aki 1880 óta nem találkozott rajongottjával, nem tette tiszteletét az ősbemutatón, ugyanis el akarta kerülni a többi jelenlévő uralkodóval való találkozást. Az operát már csak a komponista halála után hallhatta 1884-ben és 1885-ben a számára rendezett müncheni magánelőadásokon.
Noha Wagner végrendelet nélkül halt meg, szóban úgy rendelkezett, hogy a Parsifal, amit nem is operának, hanem Bühnenweihfestspielnek, azaz ünnepi játéknak keresztelt, lehetőleg csak Bayreuthban adassék elő. Erre két jó oka is volt: részben félt, hogy a mű bekerülve a színházi vérkeringésbe, elveszti az ünnepi, már-már szakrális jellegét, másrészt az előadási monopóliummal próbálta örökösei jövedelmét biztosítani. A szerzői jogi törvények alól azonban még egy Richard Wagner szóbeli végrendelete sem mentesített, ez pedig a mai 70 évvel ellentétben akkoriban 30 évig védte a szellemi termékeket.
Az Egyesült Államok ráadásul nem csatlakozott a szerzői jogi védelemre vonatkozó nemzetközi megállapodáshoz, így merülhetett egyáltalán fel egy tengerentúli Parsifal-bemutató ötlete. A Sziléziából indult Heinrich Conried, aki a Burgtheater színésze is volt, mielőtt átvette volna a Metropolitan Opera vezetését, két tettével írta be magát a színház történetébe. Az egyik Enrico Caruso szerződtetése volt, a másik a Parsifal színrehozatala 1903 karácsonyán.
A premiert egészen eltérően ítélték meg az óceán két partján. New Yorkban elképesztő sikerként és diadalként. Az opera 1914 januárjáig, tehát a szerzői jogok lejártáig hetvenháromszor szerepelt a színház repertoárján, s a produkcióval beutazták az egész kontinenst – természetesen anélkül, hogy egyetlen fillért is fizettek volna az örökösöknek. Eközben Cosima Wagner Bayreuthból mindent elkövetett, hogy megakadályozza az előadást, még Theodore Roosevelt elnökig is eljutott – hasztalan.
Az esetet a Wahnfried-villa köreiben Gralsraub, azaz Grál-rablás néven emlegették.
Rablás azonban valójában csak szellemi értelemben történt. A történet igazán érdekes mozzanata az ének- és zenekari szólamok kérdése, mely nélkül egyetlen opera sem játszható el. Mindenki úgy emlékezett, hogy a Parsifalból egyetlen anyag létezik Bayreuthban. Ám amikor II. Lajos kérésére Münchenben eljátszották a művet, készült egy másolat a szólamokból, melyeket elfelejtettek (…) visszaadni, s a színház könyvtárába kerültek. Rejtély, hogy Conried honnan tudhatott erről, mindenesetre a müncheni udvari színházakat ekkor régi barátja, az Amerikát többször megjárt Ernst von Possart (Anna Deinet, az első Brangäne férje) vetette. Kideríthetetlen, hogy mennyire szívességből vagy érdekből, de a zenekari anyag útnak indult New York felé. Sőt Possart értékes kísérőt is mellékelt a küldeményhez, Anton Fuchs személyében.
A kevéssé sikeres énekes nemcsak Bayreuth első Titurelje volt, hanem játékmesterként is segített az ősbemutatón, így ismerte a darab összes titkát és Wagner eredeti instrukcióit. Ha mindez kevés lett volna egy autentikus előadáshoz, épp New Yorkba volt szerződtetve a nagy Wagner-karmester, Felix Mottl és olyan elsőrangú bayreuthi szólisták, mint Ernestine Schumann-Heink, Alois Burgstaller vagy Anton Van Rooy. Elsőként Mottl lelkiismerete szólalt meg és átadta a pálcát Alfred Hertznek, aztán Schumann-Heink lépett vissza Kundry szerepétől. A sajtónak ekképp magyarázata tettét:
Én énekeljek a Parsifalban? Azt már nem teszem. Mindent, ami vagyok, amim van, a Wahnfried-villának köszönhetem. Bayreuthhoz tartozom, ameddig csak élek. Nevemet ugyan kiírták a színlapra, de ebben a Grál-rablásban nem veszek részt.
Az énekesnő és a karmester a továbbiakban is élvezhette nyaranta Cosima vendégszeretetét, a többi közreműködő előtt azonban örökre bezárult Bayreuth kapuja.
A New York-i „Grál-rablás” azonban nem volt egyedi eset, 1905-ben Montréalban és Amszterdamban, 1913-ban Monte Carlóban és Zürichben mutatták be a Parsifalt. Amikor vészesen közeledett a harmincadik év, azaz 1913, Cosima minden követ megmozgatott, hogy a védelmi időt további húsz évre tolja ki, legalább a Parsifal esetében. Az özvegynek sikerült elérni, hogy érdekében a Reichstag készítsen egy törvénytervezetet, ám a végső szavazáson a liberálisok a szocialisták elutasították az úgynevezett „Lex Cosimát”, amivel csak tovább fűtötték Bayreuth úrnője és köre antiszemitizmusát.
Súlyos érvágás volt a családi kasszán a jogok elévülése, hiszen a Wagner halálát követő három évtizedben mai pénzben mintegy 30 millió euró jogdíjat kapott a család.
Így teljesen érthető volt a Wahnfried-villa lakóinak pánikja és küzdelme. Márpedig Wagner és Cosima nagy és kiterjedt támogatói körrel rendelkezett. A szerzői védettség éppen 1913-ban, a komponista születésének centenáriumának évében járt le. Hogy Cosima hangsúlyosabbá tegye a gyászt (és a sértettségét), úgy döntött, hogy ebben az évben nem rendezi meg az ünnepi játékokat.
A következő év január 1-én felszabadul a Parsifal, s még aznap tíz színház mutatta be (közöttük a budapesti Népopera), s egy hónapon belül további öt. S miközben a világ operaházaiba ezrek tódulnak az új csodára, a fennkölt ünnepi játékra, hogy átmossák a lelküket Wagner utolsó remekével, Európa egén összecsaptak a viharfelhők. Javában zajlott az 1914-es Bayreuthi Fesztivál, amikor Gavrilo Princip jól irányzott lövései nyomán hadba vonult a kontinens. Az ünnepi játékok tervezett húsz előadásából mindössze nyolcat sikerült megtartani. Miután a nézőket kártalanították és a művészeket kifizették, 350.000 márkára rúgott az adósság. Bayreuth csődbe jutott.
Vannak asszonyok, akiknek az életük értelmet nyer a gyász által. Ilyen lehetett Cosima Wagner is, akinek gyerekként és feleségként olykor pokol lehetett az élete, ám egy zseni özvegyeként 45 évesen mintha megtalálta volna a hivatását: konzerválni néhai férje életművét és a legendák magaslatába emelni néhai különc urát. 1930-as haláláig negyvenhét évet töltött gyászban Bayreuth úrnője, akinek lakhelye, a Wahnfried-villa egyszerre volt templom és kripta. A székeken, melyeken egykor Wagner ült, senki sem foglalhatott helyet, a zongorákon, melyeket egykor a Mester ujjai érintettek, senki sem játszhatott, de még a szófát is, melyen Wagner elhunyt, elhozatta Velencéből s a hálószobájában tárolta.
Cosima férje minden színpadi-zenei utasítását lelkében őrizte és igyekezett átadni azt az általa kiválasztott művészeknek. A hosszú évtizedek alatt Bayreuthot – melyet egykor megálmodója a modern operajátszás Mekkájává tett – a konzervativizmus védőbástyájává alakította. Fáradhatatlan munkájában gyökerezik a begyepesedett Wagner-rajongók és az életművet rendre új megvilágításba helyező alkotók (köztük Katarina, a komponista dédunokája) máig tartó harca.
