Ha az opera még mindig olyan fontos műfaj lenne az osztrák kultúrkormányzat számára, mint egykor, a legutóbbi Bűvös vadász premier közben – legkésőbb Annuska első áriája után – menesztették volna Dominique Meyert a Staatsoper éléről, ám ha a bécsi publikum még mindig az egykori legendás lenne, haragjuk már rég elűzte volna az igazgatót az Opernring környékéről is.
A Weber-premier állítólag hatalmas pfujolással végződött ugyan, s a sorozat utolsó előadásán sem tudtak a tisztességesen teljesítő művészek kettőnél többször meghajolni, ám a törzsközönség, amelynek egykor nem volt megfelelő vezető Mahler, Maazel vagy Abbado, a heves reakciók helyett lassan, de biztosan lesz hűtlen a színházhoz. A valós tragédia tehát a műfaj iránti közöny (mely már középtávon is az anyagi források csökkentését jelentheti), s nem maga az előadás.
A bűvös vadász az egyik legfontosabb német opera. Népszerűsége a Fidelióval, A varázsfuvolával és Wagner műveivel vetekszik. Ausztria azonban nem Németország, az élveteg császárvárosban sokkal inkább otthon vannak Mozart és Richard Strauss operái, mint a baljóslatú germán vadonban játszódó történetek.
A bűvös vadász a világháború óta a Staatsoperben alig több mint százszor (…) került színre, míg az Ariandé Naxosz szigetén háromszázötvenszer, a Fidelio ötszázötvenszer, A varázsfuvola pedig több mint ezerszer.
A 2018 júniusi premier a mű negyedik színpadra állítása 1947 óta. A Staatsoper mindenkori vezetősége gondosan ügyelt arra, hogy a legkiválóbb (általában anyanyelvi) erőiket állítsák a mű szolgálatába, mely a sok próza miatt speciális terheket is ró a szólistákra, valamint hogy a legjelentősebb karmesterek (Hans Knappertsbusch, Karl Böhm, Leopold Hager) tanítsák be a romantikus opera alapkövét. Hanyatlik a világ, ma ilyen nagyságrendű német karmesterek jó, ha elvétve akadnak. Tomáš Netopil – értelemszerűen a cseh repertoár egyre magasabban jegyzett specialistája – tisztességes munkát végzett, csak épp a valódi ihlet és az emelkedettség hiányzott produkciójából. A Bécsi Filharmonikusok természetesen birtokolják Weber világát, éppen csak a katalizátorait voltak kénytelenek nélkülözni (Felmerülhet a kérdés, hogy mennyire tudhat koncentrált előadást vezényelni Bécsben az a karmester, aki két nappal később Walkürt vezényel Európa másik felén, az esseni anyaszínházában.).
A bűvös vadász jó ideje a megrendezhetetlen operák közé tartozik. Egykor magától értetődő világa régóta a múlté. „Hagyományos” rendezésben már az 1910-es évek pesti ítészei is megmosolyogták, napjainkban pedig a legvadabb rendezői megvalósításokat is képes ledobni magáról. Alkotó legyen a talpán, aki a vadromantikus démonokkal és fehér galambokkal átszőtt vadászmeséből a ma számára aktuális előadássá kanyarítja. Az önmagát kiválóan menedzselő Christian Räth ugyan nagy életművű alkotó képét sugallja a neten, ügyesen elkenve, hogy általában játékmesterként, mások régebbi produkcióinak színpadra állítójaként hívják meg, s csak jóval ritkábban önálló rendezőként (eddigi életművének legfontosabb állomásai Laurent Pelly egész világot körbejárt, bűbájos Ezred lánya produkciójának felfrissítéshez köthetők). Bécsben néhány éve már rendezett egy érdektelen Macbethet, vélhetően ez alapján érezte úgy Dominique Meyer, hogy érdemes mégegy kísérletet tenni.
Nem volt az. Räth rutinos színházi ember, végestelen végig mozgatja a szereplőit, van víziója is a történetről. Csak mindez nem áll össze előadássá. Olyan mintha, csak éppen az nem lesz. A rendező koncepciója szerint A bűvös vadász egy alkotói válságba jutott komponista, Max drámája. Miért is ne lehetne az, hiszen Weber még kortársa is volt E. T. A. Hoffmann-nak, akinek világát a rendezés megidézi. Csak akkor dekódolni kell az operát, ki kell találni azt a világot, jelképrendszert, amiben a koncepció minden pontja működőképes.
Az előadásban ugyan Max Ring mennyiségű kottát írt meg, tépett össze, égetett el, játszott le, ám a fehér galambokra éppúgy lövöldöztek, mint a békebeli előadásokban.
Miféle koncepció az, amibe épp a vadász nem fér bele?
Mintha Räth magán kívül senkiben se bízott volna, szereplői állandó és gyakran értelmetlen mozgásban voltak. A rohanásban azonban egyelten figura sem született meg, a szereplők között semmiféle kapcsolat nem alakult ki. Max – a mű egyetlen fejlődő személyisége – mintha egy Fritz Lang filmből lépett volna elő, Kaspar egy vidéki trupp Salierijeként bűvölte Mozartját, Annuska pedig egy nappal azelőtt, hogy Ausztriában elfogadták volna a harmadik nemet, a Volkosoper Bál a Savoyban produkciójának Daisy Parkerjeként próbálta több felvonáson keresztül ágyba csábítani – Agathát.
Az opera unalmától rettegő rendező mindezt megspékelte a Max alakját megsokszorozó statisztákkal, a Krzysztof Warlikowski produkcióiból unalomig ismert fehér és fekete galambokkal, egy megfelelő pillanatban fellángoló zongorával, a fejjel lefelé belógatott Samiellel és egy kristálycsilláron leeresztett, eszkimónak öltöztetett Remetével (ez utóbbi kettő életéért a közönség hosszú percekig retteghetett legalább). Gary McCann ketrecet idéző zárt díszlete kínosan rímel a Staatsoper egyik előző bemutatója, a Danton halála színpadképére, fekete-fehér-piros jelmezei a hoffmanni kort idézik, kérdés ugyan, hogy Agatha szándékosan viseli-e az ördög színét – a hálójában is. Egy szellemesnek szánt rendezői ötlet szerint a lány szobájában lezuhanó ős képe Carl Maria von Webert ábrázolja. A festmény ezután végig a színen marad. Senki rá sem hederít. Így válik a produkció védjegyévé az eseményeket megkövült mosollyal szemlélő komponista képe.
A Staatsoper egykori szereposztói gondosan ügyeltek arra, hogy a kisebb szerepeket is fajsúlyos hangok énekeljék. A jelenlegi casting director mintha nem vette volna a fáradságot arra, hogy kezébe vegye az opera vezérkönyvét. Ha megteszi, nem fordulhatott volna elő olyan nonszensz, hogy Kaspar basszus szólamát a veterán amerikai Alan Heldre osztják, aki jelenlegi vokális állapota szerint legfeljebb Balstrode kapitányként képes helytállni. A jeles művész küzd a szólammal, küzd a figurával, mely leginkább a néhai Sümeghy Oszkárt (mégcsak nem is Palócz Lászlót) idézte meg, ahogy gazdagréti nyugdíjasként múlt századi eszközeivel elképzelte az ördögöt.
Egy csepp érzékenység hiányzik Andreas Schager hangjából ahhoz, hogy a nagy Wagner tenorok sorába lépjen, egyéb kifogásolnivalót nehéz lenne az értékes matérián találni, mellyel értelmesen bánik a tenorista. Max szólama csak a végére fárasztja el kissé, s egy értelmes rendező valószínűleg jóval árnyaltabb alakításokra képes sarkallni a művészt.
Adekvát választás Camilla Nylund Agatha vérszegény szerepére. A finn szoprán korban lassan kicsúszik ugyan a menyasszonyságból, de még korrektül birkózik meg a szólammal, épp csak az a kis izgalom hiányzik belőle, ami érhetővé teszi, miért vágyik bárki erre a fehér galambra. A horvát Evelin Novak a hat előadásos sorozat harmadik Annuskája s nyilván próba nélkül állt be az előadásba. Noha abszolút hátránnyal indult, melyet a kicsavart figura és a sok új próza sem segített, produkciója alapján nehéz megítélni, hogyan kaphat Pamina nagyságú feladatokat anyaszínházában, a berlini Staatsoperben.
Albert Dohmen ha nem is igazi mély basszus Remeteként, súlyt tudott adni a fontos, ám rövid szerepnek. Az éppen Kuno apafigurájába felléptetett Clemens Unterreiner pont annyira valószínűtlenül színpadidegen, mint az összes korábbi szerepében. Adrian Eröd sajnos nem tudta megismételni a remekbeszabott drezdai Ottokár alakítását.
Jelentős költségek árán ismét van Bécsnek egy Bűvös vadász produkciója, melyet szeptemberben már új karmesterrel és négy új szólistával fognak adni, akik a rendelkezésükre álló néhány próbát csak arra tudják majd felhasználni, hogy lehetőleg legalább az összeütközéseket elkerüljék a színpadon. El lehet így is játszani Weber operáját, kérdés, érdemes-e. S, ha rendszeresen ilyen feltételek mellett játsszák, ki fogja megnézni 100 – 150 euróért? Jövőre, s majd öt év múlva?! Ez lesz Dominique Meyer hagyatéka, mellyel az utódjának meg kell birkózni a világ egyik legnagyobb operaháza élén…
A cikk 2018 júliusában készült.
