Igor Markevitch, a jeles karmester írja önéletrajzában, mennyire meglepte, hogy miután Párizsban, alig tizenhat éves ígéretes zeneszerzőként bemutatták Gyagilevnek, a szellemi és testi kapuzárási pánikkal küszködő impresszárió milyen feltűnően gyakran szólította fel a környezetében lévő ifjú művészeket: „Döbbentsen meg!”
A 20. század eleje zenés színházának nagy megújítója utolsó éveiben már görcsösen vadászott minden eredeti tehetségre, hogy azok az ő védnöksége alatt olyan alkotásokat hozzanak létre, amelyekkel sikerülhet minél nagyobb feltűnést kelteni választott hazájában, Párizsban, a kultúra egyik fellegvárában.
Ám amíg a századelőn maga a Ballets Russes és Fokin megjelenése, majd olyan alkotások, mint az Egy faun délutánja, a Le sacre du printemps, a Parade vagy az Apollo felkavarták és megtermékenyítetek a francia főváros és Európa művészi életét, addig mindez a lendület a világháborút követően, az 1920-as évek vége felé szükségszerűen alábbhagyott. Márpedig Gyagilev jól érezte, hogy az ínyenc francia közönség azt várja el tőle, hogy rendre utakat mutasson, nyűgözze le, döbbentse meg őket.
S mindez ma, száz évvel később sincs másképp. A város, mely örökké éhes, napjainkban is alig kielégíthető kultúrszomjjal küzd. Akad olyan este, amikor a koncerttermek és kisebb helyszínek mellett egyszerre játszik a Palais Garnier, az Opéra Bastille, az Opéra Comique és a Théâtre des Champs Elysées. Így mintegy tízezer (!) jegyet kell eladni operára és balettre egy olyan közönségnek, amelyik már 230 éve is a nagyüzemi lefejezésekre járt megdöbbenni.
Párizs színházaiban bátran lehet kísérletezni, az alkotók nyugodtan építhetnek arra, hogy a betérőknek megvan a tudásbázisa az előadások dekódolásához. Ám mindevvel élni és nem visszaélni érdemes, s nemcsak azért, mert ez a publikum az új és újabb istenek felemelésén kívül a lufikat is kegyetlen élvezettel pukkasztja ki.
Napjainkban egy átlagos jegy 100 – 150 Euró (30.000 – 45.0000 Forint) körül mozog, ami a francia életszínvonal mellett is ahhoz mindenesetre elég sok, hogy feltétlen minőséget várjon érte a vásárló. Párizs népességét nagyjából 2.2 millió főre taksálják (míg Budapestét 1.75 millióra) és világ egyik legkeresettebb turista célpontja, ám ilyen jegyárak mellett, ha a közönség nem érzi a kikezdhetetlen minőséget, könnyen hátat fordíthat még az idén 350. évfordulóját ünneplő Opérának is.
Az egykori étoile Aurélie Dupont három éve vette át a világ egyik legpatinásabb és legkiválóbb balettegyüttesének vezetését. Legfrissebb programjában, a februárban bemutatott három részből álló estben három olyan neves kortárs koreográfus mutatkozott be, akik közül ketten korábban nem dolgoztak a társulattal. Az újra való fogékonyság jóideje jellemző a francia együttesre, ám az kérdés, hogy az ország első kulturális intézményének mennyire kell kiszolgálni a közönségigényt, illetve mit érdemes beengedni a fantom-lakta ódon falak közé.
Sidi Larbi Cherkaoui Faunja tízéves koreográfia, melyet 2017 óta a párizsi együttes is játszik. A Debussy-muzsikát rendre Nitin Sawhney „közzenéi” szakítják félbe, bár a hangnemek ragyogóan passzolnak, az éles stílusváltások különösebben nem adnak hozzá az eredeti műhöz. Cherkaoui pas de deux-je, mely vélhetően a nem a magasan jegyzett alkotó főműve, egy gyönyörű vetített erdő előtt játszódik, ám a két ösztönlény esztétikus mozgása sem sokkal több, mint kései reflexió Nizsinszkij évszázados, ma is megdöbbentően eleven és vágykeltő eredeti alkotására. A táncosok, Juliette Hilarie és Marc Moreau osztályon felüli művészek, akik szinte feledtetni tudják a kérdést: mivégre is született a koreográfia?
Marco Goecke a párizsi együttes vezető táncosaira alkotta legújabb művét, Dog Sleep címmel, Toru Takemitsu, Ravel, Debussy illetve Sarah Vaughan zenéire. A német koreográfusnak kétségkívül van határozottan felismerhető, karakteres önálló stílusa, ami nagy szó napjaink táncéletében. Ám mindez leginkább kimódoltnak hat, nehezen fedezhető fel a tudatosan választott forma mögött a mondanivaló. Goecke félórásra sikeredett alkotása csupán néhány percig köti le a nézőt, idővel unalmassá, sőt idegesítővé válnak a monotonon ismételt virtuóz és bizonyára nehezen rögzíthető mozgássorozatok.
A hétszereplős műhöz ráadásul a legjobb erőit is mozgósította az együttes. Ludmila Pagliero és Stéphane Bullion étoile-ok, de mindenekelőtt nagyjaink legelegánsabb táncosa, Mathieu Ganio szerepeltetése több mint közönségcsábító luxus. Szinte fájdalmas belegondolni, hogy ilyen rangú művészek heteket töltöttek a koreográfia elsajátításával. Színpadi jelenlétük természetesen mindig öröm, tudásukkal, alázatukkal emelték az est fényét, de valójában ragyogni nem tudhattak.
Pontus Lidberg vélhetően vigasz-ágon csúszott be a két neves alkotó mellé, hogy neve immáron örökké ott szerepeljen a Párizsi Opéra számára alkotó koreográfusok között. A svéd művész valószínűleg nem önszántából készített darabot Stravinsky Menyegzőjének négyzongorás változatára. Az orosz parasztlakodalmat megjelenítő „tánckantáta” ugyanis kevés alkotó vágyálma lehet. Lidberg ügyesen kerülte meg a mű problémakörét: nem vett róla tudomást. Látványos táncszínházat csinált, mozgó falakkal, hatalmas olykor leereszkedő papírmasé rózsákkal.
Stravinsky zenéje szólt Vello Pähn vezényletével, összecsiszolt élő előadásban, miközben színes ruhákban másfél tucat kiváló táncos szaladgált, különösebb rendszer nélkül, akik közül egyedül az izgalmas Antoine Kirscher ragyogott ki. Megdöbbenteni Párizst ma sokkal nehezebb feladat, mint száz vagy akárcsak ötven évvel ezelőtt volt. A három negyvenes éveiben járó alkotónak ez ezúttal nem sikerült, ahogy maga az est sem adott arra választ, hogy mely kortárs koreográfusoknak érdemes a kezébe adni a Párizsi Nemzeti Balett évszázados tradíciókon csiszolt művészeit.
