Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso blog Egy elfeledett operaénekes – Veres Sándor tragikus élete

Egy elfeledett operaénekes – Veres Sándor tragikus élete

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Veres Sándor szomorú története nyilvánvalóan nem volt egyedi a századforduló színházi életében. A közönség szezononként tucatnyi új nevet tanult meg – és feledett el hasonlóan gyorsan. A művésznek pedig a tapsot már akkoris legalább olyan nehéz volt feldolgozni, mint az azt követő csendet.

Veresnek mindkettőből kijutott. Mint írta:

- hirdetés -

„A színész sorsa hasonlít a panorámai képhez. Ha nagyító üvegen át nézi az ember: gyönyörű tájék mosolyog elénk, míg ha hátul kerülünk és üveg nélkül látjuk: ütött-kopott képet találunk.”

Történetét az teszi egyedibbé, hogy pályája végén, mindössze 50 évesen tollat ragadott és papírra vetette visszaemlékezéseit, mely a fájdalmas Tépett babérlevelek címmel jelent meg 1909-ben, állítása szerint háromezer példányban. Veres nem anekdotázó kedvében állt neki az írásnak, hanem miután sem a Színészegyesülettől, sem az Operaháztól nem kapott nyugdíjat, egyéb jövedelem híján a könyve után járó bevételéből remélte ideig-óráig eltartani családját.

Alig 30 évvel később jópár hittársa követte ugyanezt a módszert, őket az akkori törvények parancsolták le a deszkákról, s miután semmiféle munkát nem kaptak, önéletrajzukkal kényszerültek házalni. A bariton vállalkozása nem lehetett különösebben sikeres, nem sokkal később, alig 54 évesen el is hunyt a „rákospalotai koplaló tanyáján”, ahogy nem kis önirónival utolsó lakhelyét nevezte.

Veres életéről megemlékezik a Schöpflin Aladár féle Színházművészeti Lexikon, mely alapján valaki jó szándékkal kiemelte a feledés homályából a művészt és egy Wikipedia szócikket kanyarított róla. Ám magát a kizárólagos ősforrást, a könyvet vélhetően senki sem vette kezébe vagy olvasta el kellő figyelemmel, különben nem elfogadták volna el egy másik önálló kötet – Egy énekes visszaemlékezései (1914) – létezését is, mely a művész halála utáni évben jelent meg, ám belívein a Tépett babérlevelek cím szerepel. Valószínű, hogy az örökösök a korábban el nem kelt könyvek leporolt változatából próbáltak némi pénzhez jutni.

Kérdés, hogy a négy elemit is csak nehezen végzett, cseppet sem művelt és olvasott énekes önállóan vagy csendestárs bevonásával készítette el visszaemlékezéseit, ugyanis az „egykönyves szerző” meglepően gördülékenyen, szellemesen és mindenekelőtt őszintén ír.

A jó önéletrajz egyik titka, hogy a visszaemlékező mennyire képes szembenézni önmagával. Veres dilettáns író. Nem tud különbséget tenni a fontos történések és a jó történetek között, könyve tele van kedves, ám meglehetősen érdektelen storyval, melyek mégis kiválóan festik le a korabeli színházi világot.

Az énekesben nyoma sincs a művészallűrnek, vélhetően élete végéig megmaradt annak, aminek született: a hejőcsabai sakter fiának. A Róth család nem sokkal a kisebb fiú 1859-es világra jötte után beköltözött Miskolcra, a kis Móric ekkor húzott először cipőt. Miután a tanulás nemigen ment neki, az apa maga mellé vette másodszülöttét, aki a szintén jóképű bátyjával együtt a mészárszék fő vonzerejévé lépett elő. Egyszer aztán a dalos-kedvű Móric vígan ballagott szamaras kocsijával a gőzmalom felé, amikor egy Miskolczi Henrik nevű színész-színházi titkár (?) felfigyelt a hangra és elültette a 17 éves fiúban a bogarat: csapjon fel színésznek. A derék gyerek pár napig vacillált, aztán megjelent Miklósy Gyula direktor előtt. „Olajbarna arc, bogár szemek, dús göndörhaj. Ezt az embert az Úristen egyenesen a mi számunkra népszínműénekesnek teremtette.”  – ajánlgatta Miskolczy a vokálisan és színpadilag teljesen képzetlen fiút. Az igazgató végül szerződést ajánlott, ekkor lett Róthból Veres Sándor. Az önéletrajz szerint a siker egyből az ifjú titán mellé szerződött, akiért (úgy tűnik nem sokat változott a színházi világ az elmúlt 150 évben) elsősorban a fiatal lányok epekedtek.

A Miskolci Nemzeti Színház épülete (OSZK Színháztörténeti Tár, Ltsz. 133/1964)

Veres azonban Miskolc, Eger és Gyöngyös asszonyainak tapsánál többre vágyott. Klár József karmester ajánlására Pestre került a lassan kiöregedő Tamássy József szerepkörére, az 1875-ben megnyílt Népszínházhoz (később ez lesz a Blaha Lujza téri Nemzeti), mely ekkor a műfaj első-számú hajléka volt. Rákosi Jenő igazgató hatalmasnak, ám nyersnek találja még a hangot, csiszolását karmesterére, Erkel Elekre bízza. „Lexi”, Erkel Ferenc állandóan halálfélelemmel küzdő, s ez ellen alkoholmámorba és tivornyákba menekülő második fia szárnyai alá veszi a művészt. A kezdeti sikerek után egy új szerep betanulásakor Puks Ferenc, Tamássy jó barátja addig szekálja a hirtelen-haragú és zeneileg nyilvánvalóan bizonytalan egykori nyakas mészároslegényt, hogy az alaposan elveri a másodkarmestert, majd ahelyett, hogy tettéért bocsánatot kérne, inkább felmond.

A Népszínház

Miután Pesten máshol nem játszottak népszínműveket, Veres ismét vidékre kényszerült, előbb Károlyi Lajoshoz Pécsre, majd Aradi Gerőhöz Szegedre. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, Molnár Erzsivel, aki komolyabban képzett szoprán lehetett, hiszen a Faust Margitját is rábízták. Az 1881-es esküvő előtt Veres kikeresztelkedik: „Én a vallást a színészetnél belémplántált szokás szerint csak felületesen, lazán követtem, de öreg szülőim égbekiáltó bűnnek tartották, ha egy zsidó csak egy jottányit is eltér a zsidó törvényekben előírt szokásoktól. A zsidóknál különlegesen szokásban van és ez a szokás fennmarad még egyetlen mózesvallású személy fog létezni, hogy a vallást hűtlenül elhagyó egyént, mint halottat meggyászolják és elsiratják. Ez a sors várt rám is.” A Veres házaspár nem sokáig marad Szegeden, előbb Jakab Lajos székesfehérvári, majd 1882-ben Ditrói Mór legendás kolozsvári társulatához szerződnek. Veres heves vére itt is kiütközik, az egyik primadonna becsületének védelmében nekiesik magának a direktornak. Ditrói erős ember volt, birkóztak egy darabig a társulat szeme láttára, de a vesztes csakis Veres lehetett, hiszen azonnal kirúgták.

A könyv legérdekesebb fejezeteinek kellenének lenni az Operaházban töltött évek, melyek mégiscsak a pályafutás csúcsát jelentették. Ez azonban nincs így. Veres színesen írja le, hogyan kopogott be a színház akkori vezetőjéhez, a sziesztázó Gustav Mahlerhez, s hogyan énekelt neki sikeresen próbát, ám ezen felül nem sok szót veszteget az ország első színházában töltött évekre. A művészeti igazgató jó érzékkel a Faust Valentinjeként engedte előszőr színpadra az új tagot, 1890. október 1-én. „Veres ugyan még teljesen kezdő énekes, művészi énekről fogalma sincs, de hangja szép, férfias bariton, mely hatalmas erőfeszítésre képes és amelyet érdemes lesz kiképezni. Játéka is tele van még vidéki modorossággal, de erről könnyen leszokhatik, mert értelmes embernek látszik.” – írta a bemutatkozásról a Pesti Hírlap ítésze.

Négy bariton volt ekkor az Operaházhoz szerződtetve vezető szerepekre: a pályafutása vége felé közeledő Odry Lehel, a veterán Láng Fülöp, a feltörekvő Takáts Mihály és a szintén Mahler által hazahívott népszerűtlen Manheit Jakab. Veres folyamatosan kapja a kisebb és középszerepeket. A nagy kiugrásra alig három hónapot kellett várni, a Parasztbecsület magyarországi bemutatóján Alfióként valóban hatalmas sikert aratott az énekes. Az Operaházban öt év alatt kereken százszor énekelte, a szerep és művész nagy találkozása nyilvánvalóan hozzájárult Mascagni operája népszerűségéhez. 1891 áprilisában fél nap alatt tanulja meg Germont szólamát, szeptemberben Luna grófként mutatkozik be, az utolsó főszerepre, Escamillóra két évet kell várnia. Emellett rendszeresen színpadon van, havi 6-10 előadást teljesít. A kritikák rendre az ismételgetik, amit bemutatkozásakor írtak: bár a hang hatalmas – kevés nagyobbat hallottak az Opera színpadán –, de nyers. Úgy tűnik gazdájának hiányzott a kellő intelligenciája a voce kezelésére, beosztására, ezért nem juttatták igazgatói rendszeresen nagyobb feladatokhoz. Bár Veres nem tesz említést róla, Mahlernél sikerült elérnie, hogy feleségét is szerződtessék, három évig dolgozott az énekkarban.

A bariton egyszer népszínmű-énekeként is bemutatkozhatott az Operaházban, amikor a Nemzeti Színház együttese Szigligeti Ede Cigányok című művét adta, Veresnek Gyuri szerepében minden dalát meg kellett ismételnie. Egy érdekes történet fűződik a művészhez, mely egészen különleges megvilágításba helyezi az asszimiláció és a „Mahler-botrány” kérdését. Amikor a művészeti igazgató 1891. március 16-án viharos gyorsasággal elhagyta az Operaházat, az esti Lohengrin előadást Erkel Sándor vette át. Míg földszint a magyar karmestert éltette, a karzaton „ifjú banktisztviselők” – ahogy a korabeli újságok írták –, Mahlert dicsőítették. A kiabálásnak Veres vetett véget, aki felrohant a III. emeletre és lecsendesített a zajongókat.

Bár a bariton hét sikeres operaházi szezont emleget, valójában csak öt évig volt a színház tagja, a frissen kinevezett Káldy Gyula 1895 tavaszán nem újítja meg szerződését. Az állás nélkül maradt művészt ekkor – és ki tudja még hányszor – Miskolczi Henrik segíti ki, ezúttal úgy, hogy beajánlja Serly Lajosnak. A zeneszerző-karmester a Millennium lázában nagy társulatot szervezett az Ősbudavárba, amely esténként gondosan összeválogatott magyar műsorral várta a közönséget. A jól fizetett együttesben Molnár Erzsi is helyet kapott, a bariton pedig büszkén említi meg az a nagy, fényképes cikket, amelyik a Vasárnapi Újságban jelent meg róluk (jelenleg ez az egyetlen ismert Veres Sándor fotó). A rendezvénysorozat végeztével az együttes szétszéledt, a házaspár pedig ismét munka nélkül maradt. Veres előbb Serly társaként az óbudai Kisfaludy Színház igazgatójaként próbál szerencsét, majd a gyors bukás után régi népszínmű szerepeivel vidéki vendégjáték sorozatra indul, így próbálja meg eltartani feleségét és három kisgyerekét. A műfajnak azonban lassan lealkonyul, a művész pedig egyre kevésbé tud megkapaszkodni, pályáját kabarékban és kávéházakban folytatja. Érdekes módon Veress nem tartja említésre méltónak, hogy 1899-ben a The Gramophone Company felkérésére Budapesten számos magyar nótát és áriát énekelt lemezre (a korszakot kutató Szabó Ferenc János zenetörténész még egyetlen koronggal sem találkozhatott, de talán lappang belőlük néhány valahol).

A Serly társulat képe a Vasárnapi Újságban

Veres Sándor Serly és Miskolczy meghívására külföldre is eljut. Királyfi Imre Londonban kibérelte az Earls Court Exhibition nyári mulatót, ahol 70 tagú magyar társulattal csinált nagy műsort. A vállalkozás azonban néhány hét után csődbe ment, a művészek lassan hazaszállingóztak. Veresék egyéb helyszíneken is próbálkoztak, de engedély híján gyorsan betiltották őket. A művész még ekkor sem adja fel, azt veszi a fejébe, hogy a New York-i a magyar kolóniának fog énekelni. Viszontagságok közepette hajózik át Amerikában, mely számára nem tartogat sok lehetőséget. Mindössze két hétig szerepel a Little Hungary nevű mulatóban, további három hét után ingyenjeggyel harmadosztályon jut haza. Nem sokkal később még egyszer nagyobb hírben emlékeznek meg róla az újságok Operaénekesből portás címmel, ugyanis „pályafutása utolsó állomásaként” a Royal Orfeum bejáratát vigyázza egy ideig a Magyar Királyi Operaház egykori baritonja. A balszerencse azonban tovább üldözi, a mulató bérlőjének távozásával ő is elveszti jól fizető állását. A könyv végén diszkréten elhallgatja, hogy utolsó éveiben miből él, alig 54 éves, amikor 1913. szeptember 27-én, éppen az Operaház megnyitásának évfordulóján szívhűdésben meghal. Sírja ma már nem fellelhető.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X