Chick Corea korunk jazzmuzsikájának egyik meghatározó egyénisége volt. Virtuóz zongorista, kiváló komponista, remek zenekarvezető, haladó szellemű művész, aki mindig nyitott volt az újításra, miközben a jazz gyökereihez való ragaszkodása átsütött a zenéjén.
Armando Anthony Corea 1962-ben, 21 éves korában kötötte az első profi szerződését az akkor nagyon népszerű kubai születésű dobos, Mongo Santamaría zenekarával. Az együttes latin zenét játszott, és ez a momentum erős hatást gyakorolt a fiatal zongoristára. Santamaría muzsikája ekkor a pop és a jazz határán mozgott, helyenként soulosan hangzott, helyenként a tánczenéhez közelített, mindenesetre könnyed, vidám és friss volt.
A latin hatást Corea büszkén vállalta, és ennek a vonásnak gyakran központi helyet biztosított zenéjében. Nyilván ez is inspirálta, amikor elkészítette a My Spanish Heart című albumát.
Chick Corea 1968-ban szerződött Davis zenekarába. Akkor, amikor a fúziós zene legelső és talán legvegytisztább alkotásai születtek. Corea szerepet kapott a két fontos stílusalapító lemez, az In a Silent Way és a Bitches Brew felvételein, amelyeken elektromos zongorán játszott. Különleges tehetségét dicséri a tény, hogy a fúziós zenei kísérletekben remekül helytállt, alkotó módon alkalmazkodott a születő stílushoz, mi több, egyéni hangvételével gazdagította is az új zenét. Hiszen pont ez volt Davis célja.
Igaz, hogy Davisszel csak két évet töltött, de ebben az időszakban szinte valamennyi felvételén szerepelt. Ez azért fontos, mert ebben a kezdeti fúziós periódusban Davis általában három, de volt úgy, hogy négy billentyűst is foglalkoztatott egyszerre. Coreára nagy hatással volt a kiváló trombitással töltött két esztendő. Úgy tűnik, hogy ekkorra érett össze benne mindaz, amit a megelőző években, a nagyszerű zenészekkel eltöltött időben integrált.
Corea zenéje a hatvanas évek végére szépen összeállt. Tudatosan építette fel strukturált kompozícióit, melyekben remekül egységbe került a harmónia, a dallam és a ritmus.
Ez az egyensúly leginkább a Now He Sings, Now He Sobs című lemezen érezhető, de hasonlóan színvonalasak voltak az ebben a korszakban készített további felvételei is.
Miután kivált Davis zenekarából, létrehozott egy triót a bőgős Dave Hollanddal és a dobos Barry Altschullal. Ebben az időszakban már erősen éreztette hatását a free apostola, Ornette Coleman és a jazz óriása, John Coltrane zenéje. Hasonlóan meghatározó volt Corea egyik zenei példaképe, az ekkor erőteljes freet játszó zongorista, Paul Bley is. E korszak egyik legjelentősebb lemeze The Song of Singing címmel jelent meg, és szakmai sikert aratott.
Ez a zenei kísérlet nem folytatódott. Corea a hetvenes évek elején másfelé indult, szintén sikerrel. 1972-ben egy nagyszerű lemezt készített a vibrafonos Gary Burtonnel Crystal Silence címmel. A lemez csupa kedves dallam, finom harmóniák sora, remekül felépített struktúra, dinamika. Szinte árad belőle a játékos jókedv – íme, ilyen is tud lenni a jazz.
A Davisszel töltött idő sem múlt el nyomtalanul. Coreát érdekelték a fúziós zenében rejlő, széles skálán mozgó lehetőségek, az elektromos hangzás, a rockos keménység. Létrehozott egy zenekart, amelyben szinte minden addig kiérlelt zenei elemet egyesített. A zongora mellett elektromos Fender Rhodeson is játszott, a bőgő helyett a kemény hangú basszusgitárt használta, melyet Stanley Clarke szólaltatott meg. A dobos a rockos Lenny White volt, kongadobokon a brazil Airto Moreira játszott, aki korábban Davisnél is szerepelt. Énekesként Moreira felesége, Flora Purim is gyakran fellépett velük. A zenekar neve Return To Forever volt. Zenéjük könnyű volt és vidám, sodró lendületű, tele latin-amerikai ritmussal és spanyol témával. Ez a muzsika nagyon sikeres volt a fiatalok körében, így nem csoda, hogy a zenekar az egyik legelismertebb fúziós együttes volt ebben a időszakban.
Bár néha kiegészítő zenészek is beszálltak, a csapat és a zene éveken át nagyjából azonos maradt. Erős rockos és funkys hatást mutattak, némi gépies beütéssel. A latinos hangzás további lendületet kapott, amikor a gitáros Al Di Meola csatlakozott a zenekarhoz.
Chick Corea sok remek muzsikus hatását egyesítette zenéjében. A bebopkorszak kiválósága, a zongorista Bud Powell, a funky atyja, Horace Silver, a korszak pianistáira legerősebben ható, zseniális Bill Evans, a Coltrane mellett felnőtt McCoy Tyner, valamint a Davis-istálló kiválósága, Herbie Hancock egyaránt integrálódtak Corea játékába, méghozzá kiválóan. Kompozícióiban a huszadik század klasszikus zenei vívmányai is szerepet kaptak.
Elsősorban Paul Hindemith és Bartók Béla négyeshangzatai, valamint a pentatóniára épülő ötös skálák fedezhetők fel Corea szerzeményeiben.
Különösen a szólófelvételein figyelhetők meg ezek az összetett hatások. És bár sok összetevő érvényesül, Corea zenéje mégis teljesen eredeti muzsika. Igazi kortárs zene az övé, mely egyszerre populáris és intellektuális, hagyományos és modern, európai és amerikai, bluesos és latinos, minden darabja értékes, minőségi alkotás.
A kilencvenes években Corea visszatért ugyan az akusztikus zongorához, de teljesen nem szakadt el az elektromos hangszerektől sem. Továbbra is izgatták a korszerű zenei eszközökben rejlő hihetetlen széleskörű lehetőségek. Mindezek azonban nem tántorították el az alapvetően romantikus zenei beállítottságától, és ebből a furcsa kettősségből rendre kiváló zene jött létre.
Magyarországon is többször koncertezett, és ilyenkor mindig tisztelettel emlékezett Bartók Bélára.
Az utóbbi évek egyik meghatározó együttesévé lett az a trió, amelyben Corea a bőgős John Patituccival és a dobos Dave Weckllel játszott. Zenéjükben finoman keveredett az elektromos és az akusztikus hangzás, attól függően, hogy melyik muzsikát részesítették előnyben, nevezték el a zenekart Electric Bandnek vagy Akoustic Bandnek.
* Az írás eredetileg A jazz évszázada című kötetben jelent meg.
