Gerlóczy Zsigmond korosztályának kiemelkedően szerteágazó érdeklődésű művésze, aki nem korlátként, inkább lehetőségként éli meg a művészi eszköztárak és kifejezésmódok végtelenségét. Május 13-i, Budapest Jazz Clubban megrendezésre kerülő szóló zongoraestje kapcsán beszélgettünk vele pályájáról, hitvallásáról, terveiről.
– Milyen zenei műfajokban tevékenykedsz, mit jelent számodra a muzsika?
– Klasszikus és jazz zenét egyaránt tanultam, zongorát és zeneszerzést is kiváló mesterektől, de nagyon korán szembesültem az érzéssel, hogy számomra a zene úgy egy, mint ahogy azt az Istenről szokták mondani, és úgy adnak neki más-más köntöst a világ számos pontján, ahogy az Istennek szoktak. Persze mindkettő nevében sok aljasságot elkövetnek (nevet). A zene egérút, az egyetlen nyelv, ami túlélte Bábelt, amit mindenki megérthet. A méltó zene, akárcsak a méltó istenképek, szeretetre, közösségre, életigenlésre, örömre buzdít. Nem hallgathatom el, hogy nekem a kettő tulajdonképpen egy és ugyanaz.
Négy-öt éve, amikor a sok kamarazene után a saját énekhangomra kezdtem dalokat írni, ledőlt bennem valami egyetemes korlát, és kinyíltam sok, számomra mindaddig ismeretlen zenei világra, sőt, ráeszméltem, hogy autentikusan létezem mindegyikben. Ekkortájt formálódott meg bennem az intenció, hogy egyfajta popzenét csináljak, ami egyszerű, közérthető, de mégis, a zene legérdemesebb erőivel operál. Mindez, így, együtt, nem egyszerű feladat, de azokat nem is szeretem. Elkezdtem tehát – én, aki mindaddig az akusztikus megszólalás mániákus híve voltam – a hangmérnöki tudás szükségességét felismerni és kihasználni, rájöttem, hogy a gépek jelenléte a zenei processzusban nem feltétlenül ördögtől való, pláne, ha magam veszem a kezembe a sorsuk alakulását, és tudom, hogy mi áll jól nekik. Ezek az események együttesen hatalmas hatással voltak a zenei utamra, és olyan kapuk nyíltak meg előttem, amelyekről korábban legszebb álmaimban sem ábrándoztam.
– A családodtól is kaptál alkotói inspirációt?
– Noha nem kedvelem a kifejezést, az igazság az, hogy művészcsaládba születtem. Hivatásos zenész nem volt köztünk, Gerlóczy – született Kriegler – Ferenc, nagyapám, aki a Fővárosi 1. Számú Gyermekklinika igazgatója volt, mellékállásban pedig kiváló zongorista, csak a szomszédai örömére muzsikált. A társművészetekkel már korán barátkozni kezdtem, hiszen édesanyám kortárs képzőművészeti galériát vezet, nagypapám, Mészáros Dezső szobrászművész, nagymamám Gerlóczy Sári festő, operai jelmeztervező. Bátyám, Gerlóczy Márton író, dédapánk pedig Áprily Lajos, költő. Kamaszkorom óta magam is írok novellákat, szabadverseket, sőt, az egyik legnagyobb magyar szépirodalmi kiadó nagyjából három éve vár már tőlem egy regényt, ami talán az elkövetkező években be is fut.
Nem kizárt, hogy a jövőben filmrendezéssel és filmzeneszerzéssel is foglalkozom majd, mindenesetre eddig kizárólag színészi minőségben vettem részt két nagyjátékfilmben: Jeles András legutóbbi, rendhagyó alkotásának voltam a főszereplője, valamint Fabricius Gábor tavaly nyáron forgott Punk-filmjében volt egy nagyobb szerepem, ami az elkövetkezendő egy év során lesz látható a mozikban.
Mindent összevetve, valamit nagyon el akarok mondani, és az eszköz számomra másodlagos. Mégis, a mindenkori első helyen a zene áll.
– Miképp határoznád meg magad mint művészt?
– Meghatározni? Azt hiszem, mindennemű öndefinícióra irányuló törekvéssel meghazudtolnék valamit, ami a szabad alkotás és gondolkodás alapfeltétele – a progresszióhoz, változáshoz való, természetünk adta ragaszkodást. Azt mondanám, olyasvalaki igyekszem lenni, akinek nem szándéka, sem nem lehetősége körülírni, bedobozolni önmagát, és aki a jellemének, lelki transzformációinak részleteit művekben kívánja ábrázolni. Hiába is próbálnék bármi érvényeset mondani a jelenkori önmagamról, a történeti kontextus híján mind hiábavaló volna; ha megkérnénk egy selyemhernyót, hogy írja le, ki ő valójában, könnyen lehet, hogy a hosszú kifejtés végére érve ezerszínű, porózus szárnyait rebesgetve értetlenkedne a leírtakon.
– Hogy kerültél szoros kapcsolatba a zongorával? Szerinted miben áll a hangszer különleges ereje?
– Édesanyám komolyan vette a mendemondát, miszerint a korai zenetanulás nagyban hozzájárul a magas érzelmi intelligenciához, érzelmi biztonsághoz, matematikai érzékhez, így mindannyian (öten vagyunk testvérek) kisgyerekként kezdtük a hangszertanulást. A testvéreimnek zongorázni kellett, de egyikük sem húzta tovább egy-két évnél. Én voltam az egyetlen, aki ötévesen, saját kérésre először hegedülni tanultam a Lauder óvodájában, majd amikor a hegedűtanárom, egy csodálatos, melegszívű öregúr – aki nagyban hozzájárult a zene iránti végtelen szeretetem kialakulásához – nyugdíjba vonult, úgy döntöttem, hogy inkább a folyosóról már jól ismert, jóságos mosolyú zongoratanárnőhöz szeretnék járni. Így végre hasznát vettük a nappalinkban álló, általam már korábban is lelkesen, de tudatlanul nyomkodott fatőkés, másfél évszázados pianínónak, amellyel gyorsan szerelembe estünk.
Hirtelen nem tudok olyan akusztikus hangszert mondani, ami nem nyűgöz le, mégis, elfogulatlanul állíthatom, hogy a zongora a hangszerek királynője.
Főleg azért gondolom ezt, mert a zongorán a megfelelő játékszemlélettel és érzékenységgel – a hatalmas hangtartománynak köszönhetően – a játékos egy személyben alkothat egy teljes zenekart, a modern mechanika pedig lehetővé teszi, hogy számtalan hangszínt képes legyen megszólaltatni. Így aztán a különböző hangszercsoportok is könnyedén imitálhatóak, ami a hangszerelési folyamatokban nagy könnyebbséget nyújt. A zongora majdhogynem a teljes hallható frekvencia-tartományt lefedi, emiatt
az ember úgy érezheti a zongora mögött, hogy övé a világ – a zene világa legalábbis, ami számomra éppen elég.
Nincs olyan zenei álomkép tehát, amit ne tudnék érzékeltetni vele, és enélkül a szabadság nélkül elképzelhetetlen volna már számomra a földi élet.
– Ha megszemélyesíthetnéd, tehát emberi tulajdonságokkal ruházhatnád fel, milyen lenne ő?
– Végtelenül érzékeny, törékeny, mély és gazdag érzelmi világú, hűséges szerető volna ő, aki minden szerelmes rezdülést teljes lényével hálál meg.
– Az improvizáció nálad nagyon erős vonal – hogy közelíted meg a rögtönzést, általában mi vezet, mire figyelsz?
– Az improvizáció az életünk sajátja, minden pillanatban rögtönzünk, akkor is, amikor a közértben afelett lamentálunk, hogy melyik bort vigyük ajándékba, vagy hogy mit válaszoljunk a kései, hangos gyakorlásokért minket ért ledorongoló társasházi levélre. Ha van valami, amin csodálkozom, az az, hogy az elmúlt másfél évszázad (komoly) zenésztársadalmának tevékenységeiből hogy kopott ki ennyire az improvizáció, főképp a közös improvizáció mindennapos gyakorlata! Ha ma azt mondja valaki, hogy sokat improvizál, az emberek rögtön a jazzre asszociálnak, vagy a fejvesztve, motorikus figurákat gurigázó metál gitárosokra.
A kompozíció sem más, mint lejegyzett improvizáció. Amikor az ember zenét szerez, rögtönöz, és ha valami tetszik neki, hát leírja, megörökíti a pillanatot.
Bach, Schubert, Beethoven, Mozart, Sosztakovics, hogy pár nagy szerzőt említsek, és Horowitz, Rubinstein, Hofmann, hogy pár nagy pianistát, mind nagy-nagy improvizatőrök voltak. De lényegében mindenki az, aki a zenében jobban elmerül, amely, mint ahogy korábban is említettem, egy nyelv, számtalan dialektussal.
Érthetetlen számomra, hogy érik be emberek azzal, hogy mások gondolatait olvassák fel, memorizálják, és adják elő, mikor – jó esetben – vannak nekik sajátjaik is.
A nyelvek azért vannak, hogy beszélgessünk, hogy velük kifejezzük magunkat, az érzéseinket. Nincs a közös zenei rögtönzésnél felszabadítóbb és közösségépítőbb tevékenység a nap alatt. Ezúton is biztatok minden muzsikust, aki ezeket a sorokat olvassa, hogy
merjen beszélni! Ha valahol, akkor a zenében szólásszabadság van!
Merjenek szónokolni, értekezni, diskurálni a hangszerükkel, és ha eleinte sokszor badarságokat is mondanak – hiszen ez tartja vissza a legtöbbjüket –, majd kiokosodnak a gyakorlatban. Amikor rögtönzök, egy valamire próbálok meg koncentrálni, mégpedig arra, hogy rögtönözzek. Azaz, hogy az éppen az idegszálaimon, lelkemen és testemen végigszaladó érzéseket és töltéseket igyekezzem hiánytalanul közvetíteni, ne pedig a kezemben és zenei emlékezetemben benne ragadt sémákat és mindenféle okosságokat, amik persze akkor is óhatatlanul jelentkeznek, amikor sikerül őszintén muzsikálnom, de kisebb mértékben és más jelleggel. Épp úgy, mint amikor őszintén beszélek, magyarul. Akkor is használom a szüleimtől tanult szavakat.
– Milyen viszonyban állsz a közönségeddel? Fontos számodra, hogy megfelelj bármilyen külső elvárásnak?
– Nagy kérdés ez és nagy küzdelem. Ahhoz, hogy az ember ne a pozitív visszhangokat áhítozva alkosson, hogy ne az legyen a legfőbb motivációja,
pláne itt, a negyedik világban, ahol majd’ mind, s így én magam is gyakran, önként csinálunk a (magán-)életünkből kirakatot,
egyvalami mindenképpen szükséges: hogy az ember, maga szeresse azt, amit csinál, bizonyossága legyen afelől, hogy az jó, érvényes és igaz. Ez annál nehezebb, minél több olyan történet kerül a szemünk elé – márpedig rengeteg van –, amikor igaztalan, mindenféle valódi érzelmeket nélkülöző művek röpítik egzisztenciális magasságokba és rivaldafénybe az embert, s válik ezúton valamiféle élő termékké. Minden alkotónak törekednie kellene arra, hogy hűséges legyen önmagához, belső világához, ahhoz a csodálkozó gyerekhez, aki még nem látja át, hogy működik ez a rettenetes monstrum, amelyben élünk. A szépséget és az örömöt kell előcsiholnunk magunkból. Csak és kizárólag akkor érdemes a világ elé állni bármivel, ha ez sikerül.
– Mik a terveid a közeli jövőt tekintve?
– Minél több fiatal, kiemelkedő tehetségű énekesnek szeretnék zenéket írni és a terveim közt szerepel az is, hogy általános zenei producerként tevékenykedjek, hogy fiataloknak segítsek zeneileg kibontakozni, hogy le tudják gyűrni a poroszos zeneoktatás rájuk nehezedő korlátait. Emellett szeretnék filmzenéket írni, valamint sok kamarazenét és zenekari átiratokat kisebb felállásra komponált kamaradarabokból. Mindenekelőtt azonban az elsődleges célom az, hogy bejelentkezzek életem első lemezével, egy szerzői kiadással, amelyen minden számot én írok, hangszerelek, énekelek, processzálok, keverek és masterelek, amellyel egy új időszámítást nyithatok a zenei történelmemben, és amely megérzésem szerint egy egészen egyedülálló színfolt lehet a magyar – és talán a nemzetközi – könnyűzenei palettán.
