„Nagyon intenzív”, „rugalmas pontosságú”, „fergeteges” – írták előadásairól a hazai kritikusok. „Zseni”, „szerettem vele dolgozni” – mondták róla művésztársai. Rico Saccani világhírű karmester tizenöt év után ismét Budapesten dirigál. Izlandon értük utol a Budapesti Filharmóniai Társaság (BFT) korábbi elnök-karnagyát, hogy egykori zenekarával tartandó, november 10-i koncertje kapcsán beszélgessünk.
– Rég járt Budapesten. Milyen érzésekkel készül a visszatérésre?
– Nagyon érzelmes és nosztalgikus lesz a megérkezés, hiszen mindig is úgy éreztem, Budapest a második otthonom. Kétségtelenül ez a legfontosabb város a zenei fejlődésem tekintetében, de már több mint másfél évtizede nem jártam ott. A legutolsó magyarországi hangversenyemet is épp a Müpában és Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarával adtam, ugyanebben a koncertteremben. Ráadásul, mint megtudtam, alig tíz zenész ment azóta nyugdíjba, úgyhogy szinte ugyanazzal a zenekarral fogok dolgozni, mint anno, sok barátságos, ismerős muzsikussal körülvéve. Izgatottan várom a visszatérést.
– Húsz évet élt Magyarországon, nyolc évig volt a BFTZ elnök-karnagya. A kritikusok és a közönség lelkesedtek a munkájáért, a kollégák szerették, Berczelly István azt írta könyvében, hogy ön egy zseni. Mit adott önnek ez a zenekar, ezek az évek?
– Figyelembe kell vennünk, hogy nagyon fiatalon kezdtem dolgozni velük. A repertoáromnak szinte 95%-át először a BFTZ-vel adtam elő, és ne feledkezzünk meg az Operáról sem! Az Operaház akkori igazgatója Mihály András volt, akivel 1984-ben találkoztam először, abban az évben, amikor megnyertem a Herbert von Karajan Nemzetközi Karmesterversenyt. Megállás nélkül dohányzott, nagyon ráncos volt a bőre, de csodálatosan kedves ember volt. Azt mondta: Rico, akkor és azt vezényelhetsz, amikor és amit csak akarsz, de előbb meg kell tanulnod magyarul két szót: nincs pénz! (Nevet.) Rendben, semmi gond, mondtam, így az operák közül is majdnem mindet először Budapesten dirigálhattam, mint első vendégkarmester. A zenekar is csodálatosan viszonyult hozzám, megértettek és értékeltek is. A kezdetektől családias volt a kapcsolatunk, és ez igaz volt a BFTZ-re is. Igazi luxusként hét próbát tarthattunk minden koncert előtt, hogy pontosan azt érhessem el már elsőre, amit akartam. Ilyen a világon sehol sincs! Igazán fantasztikus volt, és megismételhetetlen élmény a számomra.
– Giuseppe Patanè asszisztense és barátja volt, akinek tanácsára ugyan az olasz operák felé fordult, de mindig bővítette repertoárját. Hol tart most ez a bővítés?
– Az én koromban már korlátozottak a lehetőségek. (Nevet.) Nagyjából százharminc szimfonikus mű van, amit szeretnék még előadni, és negyven-ötven opera, ami magasabb szintre is emelhető. Áttekintem azokat a műveket is, amiket több évtizede nem vezényeltem. Visszanézve magamat a YouTube-on, vagy a felvételeket hallgatva gyakran csóválom a fejem, mert túl gyors, vagy túl hangos, vagy más miatt nem tetszik. Idősebb fejjel már másképp csinálnám.
– Még mindig kotta nélkül dirigál?
– Természetesen. 1350 oldalnyi opera van a fejemben… Az olaszok azt mondják, hogy jobb, ha a fejedben van a zene, mintha a zenében lenne a fejed. Ha a fejed van a zenében, a szemeddel nem tudod figyelni az énekeseket, vagy követni a zenészeket, így nem vagy segítség senkinek. Engem kifejezetten felszabadít, hogy lapozgatás nélkül zenélhetek. Zongoristaként kezdtem, és már hat-hét évesen memorizálnom kellett mindent. Nem volt akkora ugrás az emlékezetből vezénylés.
– Ha már szóba került: zongoristának készült, versenyzett, koncertezett. Odaül még néha a hangszerhez csak a játék és az öröm kedvéért?
– 1978-ban, amikor részt vettem a moszkvai Csajkovszkij- és a Leedsi Versenyen, napi nyolc órákat gyakoroltam. Liszt-szonátákkal, Muszorgszkij-, Csajkovszkij-művekkel tűzdelt, hatalmas romantikus repertoárt játszottam. De amikor már nincs meg a gyakorlat, a kellő technika… Izlandon élek, ezért évente egyszer leülök a billentyűk mellé és eljátszok egy-két izlandi művet. Néha a Happy Birthday is belefér. (nevet)
– Mivel töltötte a pandémia okozta kényszerszünetet és hogyan éli meg az újrakezdést?
– A világjárvány ellehetetlenítette a saját és a kollégáim munkáját is. Legutóbb 2020 februárjában léptem fel a tajvani Nemzeti Szimfonikusokkal, Tajpejben. Az elmúlt másfél év minden napját ezért tanulással töltöttem, és tizenkét-tizenhárom koncertnyi szimfonikus művel bővítettem a repertoáromat, előkészítettem az anyagokat. A korábbi kérdéshez visszatérve, igen, ennyiben valóban gazdagítottam a készletemet. A karrierem legutóbbi öt évét többnyire Kínában és Ázsiában töltöttem, mert Kína a klasszikus zenei világ új központja. Hetvenkét új zenekaruk van, számtalan gyönyörű operaház, és fantasztikus koncertterem épült. Minden erőforrásukat a klasszikus zene népszerűsítésére fordították, de most lezárták az országot. Még legalább egy év, mire mi, külföldi zenészek visszatérhetünk. De Európában sem jobb a helyzet. Magyarország azon kivételek egyike, ami még nyitva áll.
– Mesélne a jövőbeli terveiről?
– Bárcsak tudnék, de minden a COVID-19 járványtól függ. Egy éve kaptam egy felkérést, hogy vezessem Kína egyik legnagyobb zenekarát, zenei és művészeti igazgatóként. Én lettem volna Kína egyetlen külföldi vezető karmestere. Már alá is írtuk a szerződést, amikor a vírus miatt letiltották a beutazást, és mivel nem léphettem be az országba, egy évre mást kértek fel a pozícióra. Most ismét felvettük a kapcsolatot, meglátjuk, sikerül-e az együttműködés. Örömmel mennék vissza Kínába, hogy ezekkel a fiatal zenekarokkal dolgozhassak. Remélem, ez az ajtó újra ki fog nyílni, és a vírushelyzetnek is végre vége lesz.
