A közelgő premier, a Rozsda Lovag és Fránya Frida próbaszünetében kérdeztük a Nádasi Veronikát, a Budapesti Operettszínház művészét az évadkezdés óta eltelt sűrű hónapokról és jelentős feladatokról.
– A La Mancha lovagja Aldonzája nem az első találkozásod volt a szereppel. Milyen volt akkor, és milyen most – hiszen az, ahogy az ember változik, érik, tapasztal, óhatatlanul hatással van a színészi alakításokra is.
– Huszonéves fejjel még az ember nem feltétlen tudja igazán, mi van ebben a szerepben. Az első találkozás az egyetem előtt történt, akkor ösztönszinten, komoly tudatosság nélkül mutattam meg Aldonzából azt, amit akkor gondoltam a nőiességről, a különböző női szerepekről. Diplomával, sok szereppel és magánéleti eseménnyel a hátam mögött egészen más volt eljátszani Aldonzát. Most értem meg rá és értettem meg őt. Nagy álmom volt, hogy újra eljátszhassam, és ezért nagyon örülök annak, hogy lehetőségem nyílt arra, hogy teljességében is megélhessem ezt a szerepet. Jókor jött ez az újratalálkozás, mert most már sok mindent tudok arról, hogy egy nő lelkében hogyan él egyszerre egy Aldonza és egy Dulcinea.
– Melyikőjükhöz találtál könnyebben kulcsot?
– Aldonzának el kell magáról hinnie, hogy ő Dulcinea is. Nekem ehhez a kérdéskörhöz volt könnyebb kulcsot találnom, hiszen egész életemben azzal küzdöttem, azt kerestem, hogyan lehet elhinni az embernek magáról, hogy külsőleg-belsőleg elég jó és elég szép. Ahhoz az érési folyamathoz, ami az egészséges, az érvényesüléshez elengedhetetlen önbizalom megszerzését illeti, ami arról szól, hogy ne toljuk magunkat lejjebb annál, mint ami a valós helyünk, nagyon tudok kapcsolódni. Rengeteg ösztönös, egyenes, szigorú női karaktert játszottam, köztük egyszerű, „tenyeres-talpas” figurákat, emiatt Aldonza könnyebben adta magát, de nagyon örültem, hogy meg tudtam mutatni magamból azt a fajta légies, könnyed, letisztult nőiességet is, ami Dulcineáé, és amire eddig kevesebb módom volt.
– A Hegedűs a háztetőn sem volt újdonság számodra, ezt a darabot egy emlékezetes előadásban játszottátok egyetemistaként az Ódry Színpadon. Akkor Jente voltál, ezúttal Fruma Sára, de mindkettő igazán lubickolós szerep.
– Érzelmileg erősen kötődöm ahhoz az előadáshoz. Az volt a diplomadarabunk, a búcsúdarabunk, és az Anatevkával mi, végzős diákok az Ódry Színpadról vonultunk ki. A szívemben az az előadás egy komoly kis gyémánt, egy ékszer, egy gyöngyszem maradt. Egyébként is szeretem a zenéjét és a világát, úgyhogy nagyon örültem, hogy ismét találkoztam vele. Fruma Sára amolyan tejföl, vagyis ziccer szerep: jön, lát és győz, a repülés miatt pedig nekem külön élvezet. Az egyetemen gondolkoztam, vajon lehet-e öregebb karaktert játszani Jenténél… és lehet, Fruma Sárát, aki a sírból kel ki! Ezen túl életkorban valószínűleg már nincs más, talán csak Matuzsa.
– A Hegedűs a háztetőn-t Bozsik Yvette rendezte, éppen úgy, mint a Rozsda Lovag és Fránya Fridát, ami egy új műfajt jelent számodra. A Szépség és a Szörnyeteget is nézték családok, de kifejezetten gyerekelőadásban még nem játszottál.
– Nézték, hiszen az egy Disney-musical, de a Rozsda Lovag és Fránya Frida tényleg kifejezetten gyerekeknek szól. Nagyon élvezem, már csak azért is, mert rengeteg rajzfilmben szinkronizáltam boszorkányt, banyát, így hangjáték szinten találkoztam már a karakterrel, de élőben persze egész más. Bevallom őszintén, arra vagyok igazán kíváncsi, milyen az, amikor a gyerekek reagálnak. És abban biztos vagyok, hogy reagálni fognak, mert én játszom a gonoszt. Ha igazán jól csinálom, én leszek az, akit nem fognak szeretni, akit kinevetnek és örülnek, ha pórul járok. Ez a mesemusical egy kedves történet, amiben egyszerűen lubickolunk és közben fel is töltődünk azáltal, hogy közben mi is egy kicsit gyerekké válunk, ahogy belebújunk a lovag, a várkisasszony, a boszorkány szerepeibe. Ezt az előadást nagy szabadságnak érzem, a szó legnemesebb értelmében játéknak. Bár Yvette remek közönség a próbákon – ha nevetést hallasz a nézőtérről, akkor az ő! –, mindenre direkt visszajelzést ad, de azt várom a leginkább, hogy találkozzunk a közönséggel, a gyerekek azonnali és őszinte véleményével.
– Ennek az előadásnak is megvan a maga struktúrája, de közel sem annyira bonyolult szövetű, mint a Nine, aminek a próbafolyamatát a Covid miatti leállások is nehezítették.
– Ráadásul pont akkor, amikorra már összerázódtunk a rendezővel, Balázs Zolival, és megtaláltuk egymással a közös nyelvet, ráéreztünk az ő stílusára, úgyhogy a kihagyás után nem is volt könnyű újra fölvenni a fonalat. Zoli még a prózai színházon belül is nagyon különleges rendezői szemléletet képvisel. Ez a képi világ, ez az erőteljes szimbolikákkal, illetve testhasználattal dolgozó színház közel áll hozzám, de tény, hogy nem könnyű belehelyezkedni, mert teljesen más, mint amihez hozzászoktunk. Most ősszel bennem volt a félsz, hogy egy hónap vajon mire lesz elég, de minden, amit Zoli bennünk elültetett, egyszer csak visszajött, és elkezdtem érezni, hogy megszületik az egység, megtalálom benne a helyemet. A premieren izgultam, de a második előadást már igazán élveztem. Mivel hármas szereposztás van, nem tudtuk igazán bejátszani, és ezért is várom a februárt, amikor újra elővesszük egy nagyobb szériára. A Nine-nal egy nagyon különleges és értékes előadás született. Igaz, hogy megosztó, de ennek azért örülök, mert ez azt jelenti, egy izgalmas, gondolkodásra sarkalló produkció, ami nem „csak úgy” megtörténik, hanem a nézőt viszonyulásra készteti, mert valamilyen érzést biztosan kivált belőle.
– Hálás szerep Luisa Contini?
– Nehéz, de nagyon hálás. Komoly és nagy ívet lehet benne játszani, és azt hiszem, nem is volt még ennyire aprólékos kidolgozást igénylő szerepem. Amellett, hogy zeneileg kihívás, erős jelenlétet is kíván, hiszen a szerep egy része odafigyelés, jelenlét, ami energiaszintben jóval többet igényel, mint az éneklés. Itt nem lehet a hangjegyekbe vagy a szövegbe belekapaszkodni, itt nincsenek segédeszközök, hanem erős koncentrációval kell jelen lenni, a pszichét, a lelket, az agyat egyszerre kell összpontosítani.
– Ilyen igénybevételek között lehet pihenésnek tekinteni az Abigél és a Virágot Algernonnak előadásait, amiket már régóta játszol?
– Tulajdonképpen igen. Ezek már annyi ideje futnak, hogy a részemmé váltak. Az az érzelmi hullámvasút, amire Zsuzsanna testvér vagy Mrs Donner felül, mára teljesen természetes. Öröm látni, hogy még mindig szeretik ezeket az előadásokat, az Algernonnál különösen azt jó megélni és a közelség miatt látni is, hogy a Raktárszínház intim terében gyakran ülnek visszajáró nézők.
– Eddig is voltak növendékeid, de szeptember óta a Színház- és Filmművészeti Egyetem operett-musical osztályában tanítasz. Milyenek a fiatalok?
– Lelkesek. Ez a generáció hozzánk képest sokkal nagyobb önbizalommal működik. Ők abba nőttek bele, hogy sokkal több mindent szabad, ezért jóval lazábban állnak hozzá egy-egy feladathoz, és azt másféle fantáziával, másféle élményekből oldják meg. Ugyanakkor az is igaz, hogy a munka részével kevésbé vannak tisztában. Meg kell tanítani őket arra, hogy keményen meg kell dolgozni mindenért, bele kell fektetni az időt, az energiát a továbblépésbe. Tulajdonképpen egy kisebb szünet után most tértem vissza a tanításhoz. Nagyon szeretem csinálni, és rengeteg energiát kapok belőle, de amikor elvállaltam az osztályt, át kellett gondolnom, mit jelent az, hogy újra fölveszem a vállamra ezt a nagyon komoly felelősséget. Közben viszont azt is éreztem, hogy nekem a tanítás az életfeladatom, benne van a tudatomban és a véremben. A legfontosabb az egyetemi években az önismereti út mellett az, hogy a külső teljesítés kényszere nélkül, műhelymunkában lehet elsajátítani a mesterség csínját-bínját. Az a célom, hogy jól próbáló, gondolkodó színész legyen belőlük, valódi egyéniségek, akiknek megvan a saját elképzelése és véleménye egy szerepről, egy dalról. Ennek a műfajnak sajnos vannak sekélyességre hajlamosító tényezői, és csak úgy tudunk igazán jó zenés színházat csinálni, ha valódi tartalommal töltjük meg a darabokat. Ha ez sikerül, be tudjuk bizonyítani, hogy a zenés műfaj nem kevesebb, hanem legalább ugyanolyan, sőt még akár több is lehet, mint egy prózai előadás.
