Mennyire elkoptatott szó a spiritualitás? Mit használhatunk helyette? Miért fontos, hogy néha találkozzunk olyan kivételes alkotásokkal, mint Mahler IX. szimfóniája? Remekművekről és a mögöttük húzódó történetekről beszélgettünk Kovács János karmesterrel, aki január 13-án, csütörtökön a Nemzeti Filharmonikusokat vezényli a Müpában.
– Igaz, hogy ön ragaszkodott hozzá, hogy 70. születésnapja alkalmából a Nemzeti Filharmonikusokkal előadják Mahler IX. szimfóniáját?
– A helyzet az, hogy a születésnapomat el is felejthetjük, hiszen ez csupán egy ravasz fogás volt részemről azért, hogy ezt a csodálatos darabot műsorra tudjuk tűzni a zenekarral. A szimfonikus zenekarok többsége általában retteg Mahler szimfóniáinak előadásától, hiszen technikailag nagyon nehezek, és szellemi-lelki erőpróbát is jelentenek. Különösen igaz ez a IX. szimfóniára. Ugyanakkor a mű egy hatalmas csoda. Egészen kivételes mélységek mozdulnak meg benne, és engem többek között az a cél vezérelt, hogy ezt a csodát jómagam is átéljem és meg tudjam mutatni a közönségnek.
– Személyes kötődése is van a darabhoz?
– Csak annyi, amennyi a legtöbb Mahler-szimfóniához. Az európai zenetörténet tulajdonképpen a gregoriánból indult ki, így ezer szállal kötődött a keresztény eszméhez, illetve magához a hithez, az istenség valamilyen megéléséhez. Mahler, úgy gondolom, egész életében küzdött saját hitével. Ennek egyik legjobb példája a II. szimfónia, amelynek egyértelmű ihletője a „legfeljebbvaló”. A Kilencedik pedig egyértelműen olyan szférából szól hozzánk, amelyről azt mondhatjuk, nem e világi. Egy koncert akkor igazán jó, ha katartikus élményt nyújt, és fél méterrel a föld felett lebegünk a végén. Ezen mű esetében szinte a súlytalanság állapotába kerül a közönség.
Hihetetlen szélsőségek között lebegünk végig a szimfónia alatt: két lassú tétel között két gyorsabb foglal helyett. Amellett, hogy a tételek komoly hangszeres virtuozitást igényelnek, minden hangnak és motívumnak pontos helye, funkciója van. Egészen különleges a harmadik tétel triója, amelynek középpontjában, szokatlan módon Mahler egyik kedvenc hangszere, a trombita áll, méghozzá teljes pompájában és megdicsőülésében. Ezután pedig egy időtlen Adagio következik, amely már emberi mértékkel nem mérhető tartományokból szól hozzánk. Mahler valami olyasmit kereshetett, amit talán mi magunk is folyamatosan keresünk, de nem vagyunk képesek felfogni. Isten legalább annyira felfoghatatlan számunkra, mint a zene.
– Önt is foglalkoztatja a hit kérdése? Megtalálta, amit keresett?
– Nem, de van egy erős hitem, amely pont az ilyen zeneművek hatására fejlődött ki bennem. Mondok egy példát: Liszt Krisztus című oratóriumában van egy részlet, a Három királyok indulója, melynek közepén megjelenik a csillag, amely utat mutat nekik. Szerintem itt Liszt olyan zenét komponált, amelytől minden ateista hívővé válik. Számomra ilyenek Schubert művei is. Mikor hallgatjuk, megpróbáljuk elképzelni a világegyetemet, a feljebbvalót. Azt gondolom, hogy amikor ezeket a darabokat hallgatjuk, istenközeli élményt élhetünk át.
– Akár nevezhetjük spirituálisnak is. Bár ezt a szót, azt hiszem, elkoptatták mostanában…
– Igen, de ha a szellemiség szót használja, már rögtön érvényes. Ennek az érzékeléséhez zenei végzettség sem szükséges. Úgy érzem, hogy az igazán nagy művek megírásánál maga az Úristen vezette a zeneszerzők kezét.
– A karmester átadhatja magát ezeknek a kivételes pillanatoknak?
– Igen, többször is van rá lehetőség. Ehhez persze az kell, hogy rendelkezésünkre álljon annyi próba, amennyi ahhoz szükséges, hogy a zenekar tökéletesen tudja, ha úgy tetszik, belakja a darabot, amikor túljutunk a technikai megvalósítás nehézségein, és képesek vagyunk a lényegre figyelni. Gondoljon bele, Mahler IX. szimfóniája közel másfél órás, és nincs benne egyetlen pillanatnyi kihagyás sem. Teljes szellemi jelenlétet követel. Ezt a hatalmas mértéket nekünk, zenészeknek is meg kell szoknunk. A mai próbán is számos olyan részlet volt, amikor szinte elolvadtam. Az előadáson azonban nekem az az elsődleges szerepem, hogy segítsem a zenészeket, hogy minél nagyobb biztonságban játszhassanak. Ha ez teljesül, akkor biztosan akad egy-két olyan önfeledt pillanat, amikor át tudom én is engedni magam a zenének, és csak gyönyörködöm abban, ahogy a Nemzeti Filharmonikusok játszanak.
– Amikor hasonló, nagy volumenű zenét hallgatok, valamilyen képsor vagy történet jelenik meg a szemeim előtt.
– Ferencsik János mondta még nekem, hogy egy igazi muzsikusnak mindig kell gondolnia valamire, miközben zenél. A szöveg nélküli legragyogóbb zenéknek is van valami belső dramaturgiájuk, amelyek mellé ugyan nem tudunk cselekményt kreálni, mégis léteznek. Egyik legnagyobb példaképem, Szvjatoszlav Richter emlékiratait olvasva csodálkoztam rá, hogy mennyi képzettársítással él, miközben koncertjeiről ír beszámolókat. Ezek az írások annyira nagy hatással voltak rám, hogy én is elkezdtem egyre jobban használni a fantáziámat, a karmesteri munka közben is. Ez pedig segít abban, hogy újra és újra rácsodálkozzak a nagy remekművekre.
