A Nemzeti Filharmonikus Zenekar százéves: 1923 áprilisában kezdte meg működését a Székesfővárosi Zenekar, mely azóta számos névváltoztatáson ment keresztül. Az évfordulót a zene- és énekkar április 17-én a Müpában hangversennyel ünnepli. A Papageno pedig jubileumi sorozatában olyanokat szólaltat meg, akiknek az elmúlt évtizedekben vagy jelenleg közük volt, van és lesz az együtteshez. Az első visszaemlékezés-gyűjteményben az együttes és a magyar zenei élet vezető személyiségei közül szólal meg Káel Csaba, Kovács Géza, Herboly Domonkos és Zsoldos Dávid arra a kérdésre válaszolva, hogy mi volt a legemlékezetesebb élményük az együttessel kapcsolatban.
KÁEL CSABA, a Müpa vezérigazgatója:
„Legnagyobb élményem az együttessel, hogy együtt dolgozhattam Kocsis Zoltánnal, aki 1997-től volt a Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatója. Egyik csúcsteljesítményeként a Müpában színre vitt, ritkán látható Richard Strauss-operákat említeném: A hallgatag asszonyt, a Capricciót, A béke napját, a Daphnét és a József-legendát.
Az utolsó közös produkciónk Bartók A kékszakállú herceg vára című operája volt, amelyben a Pécsi Balett is közreműködött, ez 2016. október 7-én került színre. A zenekari árokban egy 360 fokban látó kamera volt elhelyezve, egyszerre nyolc kameraállást vett fel. Az az optika, amely a karmesteri pozíciót vette, az utolsó percekre valamiért kikapcsolt, Kocsis képe kimerevedett. Ilyen technikai hiba bármikor történhet, azonban nehéz lenne elvonatkoztatni az eset jelképességétől: ez az alkalom volt Kocsis Zoltán utolsó fellépése. Rá alig egy hónapra, 2016. november 6-án eltávozott közülünk.
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar megnyitása óta a Müpa rezidens zenekara. Stratégiai partneri együttműködésünk Kocsis halálát követően is megmaradt. Nagy tervekkel nézünk az új korszak elébe, várjuk a közös munkát Vashegyi György főzeneigazgatóval, akit régi és értékes munkakapcsolat fűz a Müpához.
Fontos megemlíteni azt is, hogy a Müpa archívuma hatalmas mennyiségű rögzített anyagot rejt, ezek közül kiemelném a Nemzeti Filharmonikusok etalonértékű Bartók-felvételeit.”
KOVÁCS GÉZA, 1998-2020 között az együttes főigazgatója:
„Az Állami Hangversenyzenekarral a Zeneakadémián találkoztam először, 1971-ben. Vidékről jöttünk fel gimnazistaként, Mozart Requiemet dirigált Ferencsik János. Ez az élmény belém rögzült, nagyon sokáig táplálkoztam belőle, csáberő volt az ország első nemzeti zenekarát hallgatni.
A 2003-as, Lincoln Center-beli koncertünket egy kritikus az év koncertjének nevezte. Ahogy Kocsis Zoltán Liszt Esz-dúr zongoraversenyét zongora mellől dirigálta, ahogy a Háry-szvitet előadta a zenekar, az a legek között van számomra is. De gondolhatok a Bartók-koncertekre is: a halála előtti nap évfordulóján rendszeresen adtunk koncertet, születésnapján is, tisztán Bartók-műsorral, ezek mind isteni pillanatok voltak, amikor Kocsis Zoltán a Ferencsik Jánostól örökölt zenekarral Bartókot játszhatott a Bartók Béláról elnevezett hangversenyteremben.
És voltak élmények, amelyek engem személyesen érintettek. Ezek most is mulatságosak vagy részben térdet reszkettetők: amikor én magam is beültem a zenekarba. Például A kékszakállú herceg várában a japán turnén a prológot nekem kellett megtanulnom, és a leghíresebb japán termekben előadnom az „urak-asszonyságokat”. Vagy amikor a lányaimmal jöttem koncertre, ahol Farkas Ferenc-műveket, többek közt Janus Pannoniusokat játszott a zenekar és adott elő az énekkar, és már-már itt voltunk a Müpánál, amikor Zoli hívott, hogy „te, azért jó lenne, ha ezek a versek elhangoznának, olyan szépen tudsz beszélni…”, és kvázi blattolnom kellett a verseket. Vagy amikor könnyelműen mondtam igent egy német turné alkalmából Bartók 2. rapszódiájának zongoraszólam-eljátszása ügyében, az első oldalt átfutva. De aki ismeri a művet, az tudja, hogy jön egy igen bonyolult presto, és igencsak sokat kellett gyakorolnom, hogy Kocsis Zoltán pálcája alatt Bartókot zongorázva ne valljak szégyent. És volt még egy „fellépésem”: a Kiskarácsony-nagykarácsonyban, ahol Kocsis Zoltán átszáguld a gyermekdal segítségével a teljes zenetörténeten, és mikor New Orleansba ér, ott bendzsót is komponált a műbe: azt a bemutatón én szólaltattam meg.
Hallgatóként pedig megemlíteném a Strauss-operák előadása után azt az isteni csöndet, ami a nézőteret megülte: nem hittük el, hogy mindez velünk megtörtént. Nem a sokat játszott operákat adtuk elő, ez Kocsis Zoltán felejthetetlen és el nem évülő erénye volt: hogy olyan szerzőket, műveket tűzött műsorra, amelyek magyar pódiumon nem hangzottak el, például a Gurre-dalok vagy Schönberg Mózes és Áronja, melyhez jószerével megírta a harmadik felvonást. Ezek mind-mind hiánypótló gesztusok voltak, és ezzel kapukat nyitott ki, melyeken lehet ki-be járni. Összesen 22 év az együttes igazgatójaként, Kocsis Zoltánnal 20 év együtt: számomra kitüntetés volt és öröm.”
HERBOLY DOMONKOS, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Énekkar és Kottatár főigazgatója:
„A Nemzeti Filharmonikus Zenekarral a legnagyobb élményem nem egyetlen koncert, hanem egy nagy hagyományú, különleges esemény: a martonvásári „Beethovennel a szabadban” sorozat. Ez nyaranta három koncertet jelent. A Brunszvik-kastély botanikus kertje olyan környezetet biztosít, ahol a zene, a természet, a közönség és a szabad levegő egyetlen egységet alkot. Bevallom, volt olyan, hogy nem a nézőtérről hallgattam a koncertet a családommal, hanem egy pikniktakaróról. Az 1958 nyarán elkezdett sorozatban összesen másfél év volt, amikor nem lehetett megtartani a nyári hangversenyeket – ebből az egyik (a „fél”) 2020 nyara, amikor a pandémia miatt közönség nélkül filmre vettük a martonvásári előadásokat.
Hadd említsek meg egy másik kedves emléket is. Félicien David Herculanum című romantikus nagyoperája Magyarországon teljesen ismeretlen volt, amikor Vashegyi György műsorra tűzte a hazai ősbemutatót 2021 decemberében. Akkoriban még nem voltak hosszú távú közös terveink a karmesterrel, és mivel a darab és a műfaj nem tartozik abba a repertoárba, mely a zenekar „saját területe”, bevallom, voltak kérdőjelek bennem: hogyan fogadja majd a zenekar, a kórus, illetve a közönség a darabot. A próbafolyamat során egyszer csak megtört a jég: amikor a szólistákkal közös próbákon megszólalt a mű, és elkezdett működni egyfajta kémia az előadók között, ebben a mesterségesen elő nem állítható helyzetben éreztük, hogy ebből szép siker lehet. Akkor meg attól lehetett tartani, hogy amikor egy próbafolyamat, egy főpróba ilyen jó, mi lesz az előadáson. De ott is sikert aratott, nemcsak a közönség soraiban. Azt láttam, hogy még a sokat tapasztalt zenészek is feltöltődtek energiával a nehéz koncert után, nem a fáradtságot lehetett látni rajtuk. Ennek a külső-belső sikernek természetesen szerepe volt abban, hogy Vashegyi Györgyöt kértük fel főzeneigazgatónak: először a zenészeinkben merült fel, miért is nem őt választjuk. Ehhez még le kellett győzni azt az előítéletet, hogy az ő kedvenc repertoárja nem illik a zenekarhoz. Legutóbb a Werther előadásakor és lemezfelvételekor derült ki, hogy Vashegyi mennyire sokoldalú karmester, akinek a romantika is éppúgy a területe, mint a barokk.”
ZSOLDOS DÁVID, a Magyar Zenei Tanács elnöke:
„Szerencsés vagyok, még gyerekkoromból őrizhetek néhány élénk emléket Ferencsik vezénylésének páratlan eleganciájáról, tizenévesen pedig Kobayashi lendületes dirigálásainak lehettem sokszor szem- és fültanúja – elsősorban a Zeneakadémián, a hallgatóknak fenntartott második emeleti karzaton, hol is másutt. De a legmaradandóbb emlékeim az egykori ÁHZ-ról, a mai Nemzeti Filharmonikusokról nem hozzájuk és nem is a Zeneakadémiához kapcsolódik, hanem Kocsis Zoltánhoz és a Müpa Nemzeti Hangversenyterméhez. Elsőként ahhoz a 18 évvel ezelőtti koncerthez, amikor 2005. január 8-án – bő két hónappal a hivatalos nyitókoncert előtt – először ülhetett be a közönség a Müpába, és az NFZ először játszhatott abban a teremben, amely azóta is az otthona. Kocsis erre a különleges alkalomra egy csupa Mozart-programot állított össze – a kis és a nagy g-moll szimfónia között Kelemen Barnabás és Rost Andrea szólóival –, és azt hiszem, aki akkor ott volt, az sosem felejti el az élményt.
A másik emlék pedig két évvel későbbi, Debussy egyetlen operájának, az itthon négy évtizedre elfelejtett Pelléas és Mélisande-nak a koncertszerű előadása. Ekkor a Kocsis vezette NFZ már a francia szerző összes zenekari művét megtanulta és eljátszotta – talán csak Bartókra fordítottak több figyelmet –, ráadásul Kocsis zongoristaként is a legjobb Debussy-előadók egyikének számított, az Universal felkérése felvette a teljes zongoraéletművet, amely etalonnak számít ma is. A Pelléas előadása ennek a különleges kapcsolatnak a betetőzéseként hatott: egy hosszú és aprólékos próbafolyamat eredményeképpen a közönség egy remekmű újrafelfedezését kapta ajándékba.”
