Klara Min zongoraművész a világ legnagyobb koncertszínpadain megfordult Ázsiától kezdve Amerikán át Európáig, és többek között olyan neves karmesterekkel dolgozott együtt, mint Vlagyimir Fedoszejev vagy Ken Masur. A dél-koreai származású művész elsősorban Schumann-játékáról vált ismertté, október 12-én azonban a Kodály Központban Beethoven IV. (G-dúr) zongoraversenyét hallhatja tőle a közönség. Klara Minnel magyarországi élményeiről, a Beethoven-versenyműről, valamint a szabadság fontosságáról is beszélgettünk.
– Tavaly lépett fel először Magyarországon, a budapesti Zeneakadémián adott szólóestet. Milyen benyomásai voltak?
– A magyar közönség nagyon lelkes, őszintén érdekli őket a klasszikus zene. Ez valószínűleg abból fakad, hogy Magyarországon a klasszikus zenei hagyományok hosszú időre nyúlnak vissza. Számos olyan zenészt adott ez az ország, aki nagy hatást gyakorolt a világ zenei életére. Általánosságban véve udvariasnak, őszintének és kedvesnek tartom a magyar embereket, akik nyitottak más kultúrák befogadására. Nagyon hálás vagyok a vendégszeretetért, amit ott tapasztaltam, és remélem, hogy cserébe a tudásom legjavát tudom adni.
– Ebben az évadban a pécsi közönség előtt is bemutatkozik a PFZ kíséretében. Milyen kapcsolat fűzi a zenekarhoz?
– Ez lesz az első alkalom, hogy a Pannon Filharmonikusokkal dolgozom együtt, és nagyon várom már a koncertet. Láttam felvételeket tőlük az interneten, az egyiken épp egy kedves barátom, Szűcs Máté brácsaművész játszott.
– A koncert karmestere Török Levente lesz. Ismerik egymást? Milyen magyar karmesterekkel dolgozott már együtt?
– Több alkalommal volt már közös munkám Takács-Nagy Gáborral, akivel mindig nagy öröm együtt zenélni. Török Leventével még nem találkoztunk, de nagyon várom, hogy együtt dolgozhassunk.
– Hogyan viszonyul Beethoven versenyműveihez?
– Beethoven öt zongoraversenyéből a harmadikat és a negyediket érzem legközelebb magamhoz. A legtöbb zongoristának az első a kedvence, számomra azonban az egy kicsit „földhözragadt” és túl direkt, bár ugyanakkor játékos és humoros is. A negyedik már inkább „földöntúli”, áramlóbb, finomabb és nőiesebb. Ha ezt a darabot játszom, sokkal természetesebben érzem magam közben. Nem könnyű előadni, de kétségtelenül gyönyörű, és kíváncsi vagyok, hogyan tudok majd reagálni erre a zenére a színpadon.
– A koncert a Szabad lelkek címet viseli, amelyen Beethoven mellett Poulenc, Ibert és Ravel művei szólalnak meg. Mi jut eszébe erről a címről?
– Nagyon tetszik a koncepció. A szabadság az, amire az életem minden területén törekszem. Gyakran tévesen egyfajta nyugtalanító távolságtartásként értelmezik. Számomra azonban a szabadság és a szabad szellem a szeretet szülötte. Amikor képes vagy a lehető legkülönbözőbb dolgokat elengedni, eltávolítani magadat attól, ami látható vagy tapintható, ha még képes vagy elfogadni az emberi természetet, akkor szeretsz valójában. Ez a szeretet pedig teljesen felszabadít. A zenéhez ez kell, vagy legalábbis én ebbe az irányba szeretnék haladni mind a zenében, mind az életben.
– Hogyan lehet elérni a szabadságot a zenében?
– Ha szigorúan az interpretáció szabadságát nézzük, úgy vélem, a zene túlmutat a kultúrán. Gyakran előfordul, hogy az ember a saját gondolatai által korlátozza magát abban, hogy az adott darabot hogyan kell előadni. Az „intelligens” pedagógusok a zeneszerző szándékára és a kulturális háttérre hivatkoznak, hogy igazolják a gondolkodásmódjukat. Nagyon sokan áldozatául esnek az ilyenfajta tanításnak. Nem azt mondom, hogy a zeneszerző szándéka és a kulturális háttér nem fontos, de a zenének sokkal mélyebb és átfogóbb értelme van számomra.
Zenészként az jelentette a legnagyobb akadályt − megint hangsúlyozom, az interpretáció szempontjából −, hogy megszabaduljak azoktól az ellenállásoktól, amelyeket gyerekkoromban tanítottak azok a tanáraim, akiknek már eleve megvoltak a válaszaik, ahelyett, hogy kérdésekre ösztönözték volna a diákjaikat. A zene már akkor is létezett, amikor a zeneszerzőknek még nem voltak hangjegyeik, melyekkel leírhatták volna. Azok a művek, amiket mostanában előadunk, nagyrészt 17. század utániak. De a zene az emberi lélek sokkal mélyebb rétegeiből fakad, mint a stílusok és hagyományok által behatárolt nyugati zene. Ezt a fajta zenét keresem, hogy összeérjek egy másik lélekkel, hogy összhangban legyek önmagammal, és hogy valami olyanhoz kapcsolódjak, amely hatalmasabb nálam. Számomra ez jelenti a szabadságot a zenében.
