Minden remekmű teljes emberi világokról ad képet – vallja Kelemen Barnabás, aki 2024. január 26-án a Müpában, 27-én pedig a pécsi Kodály Központban Paganini I. hegedűversenyét adja elő a Pannon Filharmonikusokkal, Kesselyák Gergely vezényletével. A hegedűművésszel a hihetetlenül virtuóz olasz hagyományról, csillogásról és szemfényvesztésről, valamint Paganini örökségéről beszélgettünk.
– El kellett adnia az ördögnek a lelkét azért, hogy úgy játsszon a hegedűn, mint Paganini?
– Nem kell jobban eladni a lelkünket az ördögnek ahhoz, hogy Paganinit tudjunk játszani, mint ahhoz, hogy mondjuk Brahms vagy Mozart darabjait megszólaltassuk. Nem hiszek ebben, szerintem a maga módján minden darab virtuóz, a lényeg az, hogy ezek a zenék az életünkről szólnak és ahhoz, hogy minél magasabb szinten interpretálhassuk, meg kell járnunk a magasságot és a mélységeket. Ahogy Weöres Sándor fogalmaz A Fogak tornáca című versében: „Ha pokolra jutsz, legmélyére térj: az már a menny. Mert minden körbe ér.”
– Ha egy mű technikailag bravúrosabb, akkor az már felszínesebb is?
– Miután az ember jobban beleássa magát Mozart, Mendelssohn, Bartók vagy akár Brahms vonósnégyeseibe, azokhoz képest a versenymű, a concerto műfaja igenis sokkal szemfényvesztőbb, csillogóbb. Beszédes már maga a műfaj meghatározása is: versenyzés valakivel, valamivel. Ez tudat alatt is működik ilyenkor. A nagy zeneszerzők a zongoraszonátáikat, vonósnégyeseiket kevésbé szemfényvesztő módon írták meg. Brahms számára is teljesen más volt a vezérelv és az inspiráció akkor, amikor egy híres szólistának, mondjuk Joachim Józsefnek komponált concertót, mint amikor egy szalon értő közönségének írt egy kamaraművet.
Paganini már más tészta. Ő nem írt vonósnégyeseket, és nem is volt hajlandó más szerző darabjait játszani. Ez akkoriban egyébként bevett gyakorlat volt a kor jeles előadóművészeinél, szólistáinál, az igazi virtuózok kizárólag saját szerzeményeket adták elő. Bernhard Romberg, a híres csellista pedig magát Beethovent utasította vissza, amikor az egy csellóversenyt szeretett volna számára komponálni, mondván, hogy tőle ugyan komponálhat, de ő biztosan nem játssza el. Ha jól belegondolunk, Michael Jackson sem énekelt Beatles-dalokat.
– Ezért gondolják többen, hogy Paganini volt az első rocksztár.
– Mondhatjuk így is, igen. Egyébként ő arra is figyelt, hogy ne kottázza le őket, nehogy valaki ellophassa. Aztán később pechére jött Wilhelm Ernst, aki ösztönös zsenialitásával hallás után lejegyezte a műveit, majd ki is hívta hegedűpárbajra, de Paganini visszautasította.
– Honnan merített Paganini? Kik hatottak rá?
– A legnagyobb olasz hagyományokból. Nem tudjuk elégszer hangsúlyozni a korabeli olasz opera, a bel canto jelentőségét. Vagy ott van Tartini hegedűjátéka, Locatelli virtuóz művei, és nem szabad megfeledkeznünk Bach és Mozart zenéjéről sem. Az olasz mellett szintén jelentős a francia hegedűiskola, Jean-Marie Leclair zenéje szintén hatott Paganinire, csakúgy, mint hegedűtanára, Alessandro Rolla.
– Azok a technikai sajátosságok, stílusjegyek, attitűdök, amelyek Paganini munkásságában megfigyelhetők, mennyiben változtak, illetve maradtak meg a mai napig a hegedűjátékban?
Paganini lényegében semmi olyat nem írt, ami korábban ne létezett volna, az előbb tettünk említést a hihetetlenül gazdag olasz zenei hagyományokról vagy Biber, Leclair munkáiról. Korábban is léteztek elképesztő technikai bravúrok, Paganini csak jól összegezte, szintetizálta ezt a gyakorlatot. Azóta viszont technikailag lényegében nem történt olyan mértékű fejlődés. Bár nem is a fejlődés szó a legjobb. Hiszen a zongora esetében sem mondhatjuk, hogy egy Bartók- vagy Ligeti-zongoraetűd nehezebb vagy magasabb szintű, mint Chopin darabjai. Egész egyszerűen maguk a műfajok és a stílusok fejlődtek, változtak. Paganini óta nem történt forradalom, ő maga viszont forradalmár volt.
– A Pannon Filharmonikusokkal rendszeresen koncertezik? Van kémia?
– Abszolút, itthon szinte velük lépek fel a legtöbbet, amikor szimfonikus zenekarral adok koncertet. Régóta ismerjük egymást, és nagyon sokra tartom azt a sokrétű munkát, ami itt folyik. Mind a zenekar menedzsmentjével, mind a művészeti vezetéssel évtizedekre visszamenően is nagyon szoros szakmai és emberi kapcsolatot ápolok. Most közösen pedig egy újabb nagy vállalkozásba fogtunk: az összes olyan jelentős hegedűversenyt szeretnénk előadni, amelyet magyar hegedűművészek inspiráltak, vagy kifejezetten számukra írtak. Hosszú a lista, hiszen Joachim Józseftől kezdve Auer Lipóton át olyan remekműveket adhattak elő első alkalommal magyar hegedűművészek, mint például Brahms vagy Csajkovszkij hegedűversenyei.
