Beck Zoltán és Szűcs Krisztán sok féle zenekarban zenélt már együtt, de a Másnap az első közös szívügyük. Életre keltettek olyan Cseh Tamás-, Csengey Dénes dalokat, amelyek ez idáig csak töredékesen léteztek. Szűcs Krisztián elárulta, Zolival hogyan fonták bele magukat a dalokba új történetszálként. A különleges produkcióban mindketten énekelnek és gitároznak, de az estjükön a zongora és az ukulele is előkerül majd.
– Mióta zenéltek együtt Beck Zoltánnal?
– Közel 20 éve ismerjük egymást, rengeteget játszottunk együtt – a 30Y és a Heaven Street Seven – a magyar alternatív zene „második hőskorában”, a 2000-es években, aztán majdnem 10 éven keresztül performanszkodtunk a többiekkel a Rájátszásban. Nem nagyon kellett „megalakulnunk”, a Másnap egyszerűen csak lett. Mindketten éneklünk benne, sokan mondták, hogy Zolival annyira összepasszol a hangunk, mintha erre gyakoroltuk volna éveken át, pedig csak egy kedden leültünk a próbahelyen, és elkezdtünk egymásra vokálozni, szólamokat váltani. Akusztikus gitározunk, illetve én zongorázom is, Zoli pedig néha ukulelén játszik.
– Csengey Dénes halálának 30. évfordulója van idén. Miért az ő műveivel dolgoztatok?
– A produkció harmadik kulcsszereplője, motorja és szíve Csengey Balázs barátom, az író fia, aki a Cseh Tamás-archívumban dolgozik. A keszthelyi családi házukban néhány évvel ezelőtt felbecsülhetetlen értékű kazettát, és dalszövegnek tűnő szövegeket talált, amelyeknek a létezéséről senki nem tudott. Ezeken a Tamás félig-meddig elkészült dalokat énekelt, és a szalagon Dénes instruálásai is hallatszanak, és a gépelt szövegeken is sok megjegyzés szerepel. Tehát gyakorlatilag kézhez kaptunk egy soha be nem fejezett, és meg nem jelent Cseh Tamás-Csengey Dénes lemezvázlatot. Balázs arra gondolt, kezdjünk valamit ezzel a kinccsel.
– Hogyan keltettétek életre a dalokat?
– Miután a felvételek töredékesek, és megjelenésre alkalmatlan minőségűek, az egyetlen lehetséges megoldás az volt, hogy mi ketten, mint Cseh Tamást az „anyatejjel magunkba szívó” zenészek, próbáljuk meg a töredékeket egésszé formálni. A produkcióban megjelenítjük a Cseh- és Csengey örökséget, de közben magunkat is beletesszük, mintegy párhuzamos, 30 évvel későbbi történetszálként. Hiszen egyrészt mi interperetáljuk, egyáltalán nem „elcsehtamáskodva” a dalokat, másrészt „kénytelenek” voltunk zeneileg belenyúlni, hiszen komplett dalokat kellett írni némelyik szöveghez, amiről csak annyit tudtunk az instrukciók alapján, hogy keringő, vagy c-dúr.
– Van kedvenc Csengey-idézeted?
– „Most lenne időben, de nincsen idő rá.”
– Találkoztatok korábban a szerzőkkel?
– Dénest sajnos nem ismertem, de Tamással a kilencvenes évek elején egyszer találkoztam a kővágóőrsi kocsmában, ahol persze nagy hangulati amplitúdó volt. Csak 19 éves voltam, úgyhogy inkább csak egy fergetegre emlékszem. Ami ennél fontosabb számomra az az, hogy 1987-ben hallottam először az Utóirat-lemezt, ami a „kánonban” talán nem számit a legjelentősebbek közül valónak, de nekem a mai napig a kedvenc albumom, mert fiatalkori létem filmzenéje lett valahogy.
– Mire figyeltetek, amikor megrendeztétek az estet?
– Két komoly hibát lehetett volna elkövetni, de jó negyven előadás távlatából, talán kimondhatjuk, hogy nem estünk bele egyik csapdába sem. Ha borzalmasan kor, kontextus és előadásmódhűek lettünk volna, akkor valószínűleg valami karót nyelt, erőltetett, modoros, se íze-se bűze tisztelgés kerekedett volna ki az egészből. Ha viszont nagyon szabadon, és a „mába ágyazva” értelmeztük volna a dolgot, akkor a rossz értelemben vett aktualizálás ásításra ingerlő kiszámítottsága lett volna a csapda. Szerencsére Csengey szövegei olyanok, hogy néha mi magunk is alig hittük el, hogy nem a múlt héten íródtak, annyira félelmetesen időszerűnek tűnnek. Így aztán inkább hagytuk, hogy a dalok dolgozzanak rajtunk, mi meg egy kicsit faragtuk őket itt-ott. Szerencsére az időtálló dolgok általában nem szorulnak sem aktualizálásra, sem bálványozásra, inkább csak egyszerre befogadó és átadó jelenlétre.
– A közönség hogy fogadta a dalokat?
– Van, aki már ötször megnézte az előadást, mert azt mondja, hogy mindig más részletet fedez fel, ami az előző alkalommal fel sem tűnt. Olyan véleményt is hallottam már, hogy úgy indul, mint egy „cuki” Cseh Tamás-est, de a közepén meg már, mintha valami mélyfekete Pilinszky-élményben ülnénk. Azt hiszem eddig kivétel nélkül mindig fantasztikus fogadtatásban részesültünk.
– Hogyan készültök a Várkert Bazáros fellépésre?
– Többféle produkcióval játszottam már a Várkertben, és mind technikailag, mind hangulatilag nagy élmény volt. Mivel a Másnap, Bérczes László rendező jóvoltából egy színházias jellegű történet is, Zolival afféle huszonegyedik századi Hacsek és Sajóként – vagy inkább Désiréként – froclizzuk egymást. Már tervben van, hogy a közeljövőben előrukkolunk egy vadonatúj esttel, amely a Másnapnál egy konkrétabb történetre felfűzött dalfolyam lesz, nagyrészt új szerzeményekkel, de megtartva ezt a „szellemi pas de deux” vonulatot, ami a Másnap alapja.
– Milyen zenekarokkal játszotok még?
– Ami engem illet, a megdöbbentő módon Szűcs Krisztián névre hallgató szólóprodukcióm most a fő fókusz, de ezenkívül énekelek a Budapest Bárban, illetve a Szálinger Balázs barátommal közös Szűcsinger zenés-irodalmi estben, nem beszélve az ultradadaista Rühös Foxi szónikus szkafanderről.
Az interjút Novák Zsófi Aliz készítette.
Részletek és jegyvásárlás ezen a linken érhetők el.
