Operaházunk egyik aranykora volt az az 1947 vége és 1950 közötti időszak, amikor a világhírű karmester, Otto Klemperer volt karmestere és főzeneigazgatója.
A történelem viharaitól is erősen befolyásolt szakmai életpálya, mellette nagy betegség és műtét után Klemperer három évig élt Budapesten. Az Operaház zenei vezetésére Tóth Aladár igazgató kérte fel. 1947 októberében először vendégként dirigált néhány opera-előadáson s mellette koncerten is. Akkor még azt mondta, hogy a magyar nyelv nem-tudása miatt nem telepedik le Budapesten, de később megváltoztatta véleményét és főzeneigazgatói státuszban leszerződött dalszínházunkhoz.
A sok hányattatás után, melyeket röviden érdemes áttekinteni például a Papageno egyik írásából, a zseniális, egyúttal kérlelhetetlen karmester Budapesttől az állandóságot remélte, s a gyógyulást. Még 1939-ben agyműtétje volt, amely maradandó következményekkel is járt, ám valóban, a budapesti serkentő munka s az őt körülvevő nagy tisztelet és a közönségsiker gyógyítóan hatottak rá, állapota rohamosan javult.
Pesten először a Gellértben, majd az Astoria szállodában lakott. Hamarosan azonban, bizonyítva, hogy mennyire komolyan gondolja és hosszú távúnak szánja budapesti működését, lakást bérelt a Csengery utca 56. alatt, az Operaház közelében.
1948. március 28-án ezt meg is írta egy régi barátjának (a szövegben említett Johanna a felesége, Lotte pedig a lánya):
[…] a lényeg, lakásom van a Csengery utca 56-ban, és néhány éjszaka már ott aludtam. A lakás nagyon jó helyen van, öt percnyire a színháztól, három szobás bútorozatlan. A bútorokat, egy heverőt, két szekrényt, két széket és egy asztalt meglehetősen olcsón vettem. Remélem, Johanna májusban jön, akkor még egy heverőt kell vennem. Valószínűleg Lottéval jön, akinek majd egy harmadik heverőt kell vennem […]
![Csengery utca 56. - fotó: kataliszt](https://papageno.hu/wp-content/uploads/2024/05/01.1-Csengery-u.56-1024x768.jpg)
A Magyar Rádió műsorújságja akkor járt Klemperernél, amikor még csak félig rendezkedett be, s 1948. április 16-i számában megjelent hangulatos cikke elég kaotikus körülményekről tudósított:
Kétemeletes régi ház. Kívül szürke, belül sárga. A roskatag lépcsők megfárasztják a lábat. Második emelet, főlépcsőházi bejáró. Előszoba, sötét és gyors és máris Klemperer dolgozó-, háló- és ebédlőszobájában vagyunk. Összevont szoba ez, kellemesen fűtve. A mélybarna cserépkályha ontja a meleget. És azután: frissen feldúlt ágy, kis uszonnázóasztalka terítve, rajta teáskanna, csészék, dzsem, cukor, vaj, rum. A falnál pirosra mázolt konyhaszekrény, rajta könyv- és irathalmaz. Az átjáró ajtó előtt egy pár fényesre suvickolt csizma, mellette seprű szép friss sárga fejjel és pár lépésnyire: szemétkosár. Üres. A földön: esőkabát, magábaroskadva, azután egy vörhenyesszínű nyakkendő és mellény. Egy ruha magánosan lóg a szekrény oldalán, felpofozott vállfára akasztva. A kályha előtt, kis dohányzóasztalon törpe szuper-rádió, könyvek barrikádja mögött. A falak csupaszak, csak az ágyfejnél gombostűvel megerősítve fehérlik az Operaház heti műsorlapja. És a kis pianinó felett, közvetlenül az ablaknál apró színes levelezőlap: Wolfgang Amadeus Mozart. És könyvek és papírok, kéziratok, kottalapok, partitúrák mindenhol és mindenen. Azután újabb könyvek. Találomra kihalászok egy párat. A Biblia, Rieman Zenei lexikon. Madách: Az ember tragédiája, Mohácsi fordításában.
![Forrás: Magyar Rádió 1948. április 16.](https://papageno.hu/wp-content/uploads/2024/05/03.-04-Magyar-Radio-1948.04.16-1-660x1024.jpg)
Itt lakik és így lakik Klemperer, a világhírű karmester. De a halott holmik nem érzékeltetik meg azt a valószínűtlen varázst, mely átjárja a látogató szívét. Régi diákszobák messzi emléke ködlik fel a távolban, a fiatalság és tökéletes, felelőtlen szabadság elparázslott, örök nosztalgiája, a nagy, hajnalig tartó vitatkozások és nappali alvások, kifizetetlen szobaszámlák visszajáró kísértete, az egyszeri és egyetlen nagy fiatalság mindentudása és akadályt nem ismerő önbizalma.
… Otto Klemperer hosszú művészi pályafutása alatt lakott már egy csomó nagy- és kisvárosban, volt már wiesbadeni, kölni, strassbourgi, hamburgi, berlini és losangelesi [sic] lakos. Most budapesti. A kapu alá, a törött üveg mögé a lakók névjegyzékébe majd beillesztik az ő nevét is és a barna lépcsőházi főbejáróra is rákerül egy kis névjegytábla: Otto Klemperer.
1948. június 7-én így tudósította ugyanazt a barátját:
[…] mindenekelőtt arról akarok önnek beszámolni, hogy feleségem és leányom négy nappal ezelőtt megérkezett. Minden rendbenlévőnek látszik. Már csak néhány napig lakunk a hotelben, amíg a lakást teljesen berendezzük.
Ám az addig beszerzett gyér bútorzat valószínűleg nem volt elég a hölgyeknek; sőt, az sem tetszhetett nekik, hogy a lakás, bár az Operaházhoz közel volt, egy másik, félelmet keltő épülethez, az AVO-hoz még közelebb… Így hamarosan ugyanezen a környéken a Zichy Géza utcába költöztek, majd még onnét is tovább mentek Budára, egy szép villába a Harangvirág utcába.
![forrás: Magyar Rádió 1948. április 16.](https://papageno.hu/wp-content/uploads/2024/05/Klemperer1.png)
Később ő maga ezt írta budapesti korszakáról 1963-ban megjelent emlékezéseiben:
1947-től 1950-ig Budapesten éltem. Tóth Aladár volt akkor az Operaház igazgatója – megvallom, soha nem volt olyan igazgatóm, aki művészi bensőségesség és emberi megértés dolgában felülmúlhatta volna őt. Három nagy zenekar, két nagy operaszínház állott rendelkezésemre. Rendkívül termékeny idő volt ez. A szép magyar énekhangok és a kiváló zenekarok felizgatták muzsikus-fantáziámat, így még az sem zavart, hogy nem tudok magyarul. […] Budapesti éveim felejthetetlenek maradnak számomra.
A korabeli újságokat lapozgatva a magánember Klempererről további érdekes dolgok derültek ki. Imádta például a cukrászsüteményeket:
Operai statisztikusok szerint, akik állandóan a nyomában jártak, reggeltől estig legalább tíz cukrászdában fordult meg, és fogyasztotta a süteményeket – A Reggel című lap adta hírül 1947. október 27-én.
Szintén ez az újság írta meg:
Illusztris vendég vezényelte a héten az egyik mulató dzsessz-zenekarát, Otto Klemperer, aki egy esti „razziája” során elvetődött a lokálba, kiragadta a karmester kezéből a pálcát és hatalmas lendülettel eldirigálta a Hoki-poki-t. A tulajdonos csak azt sajnálta, hogy az attrakciót nem hirdethette be.
Érdekes és kissé bizarr szokása volt, hogy gumicsizmában vezényelt. Csizmáját a rádiós lap újságírója is látta, és mellette több újság is szóvá tette; volt, amelyiknek a riporterét bizony keresetlen szavakkal zavarta el, amikor rákérdezett. De máskor egy beszélgetésben annyit mondott, hogy ruhatára még Salzburgban van, s bár vett két pár cipőt, kényelmetlenek, ezért vezényel gumicsizmában…
![forrás: Magyar Rádió 1948. április 16.](https://papageno.hu/wp-content/uploads/2024/05/Klemperer2.png)
De néhány idézet erejéig foglalkozzunk karmesteri tevékenységével is.
Mint a Papageno írta említett cikkében:
Működése alatt Mozart kultusza addig nem látott méreteket öltött – legelőször az operák operájának nevezett, az akkor Don Juan címmel játszott Don Giovannit dirigálta, majd egyetlen szezonban elvezényelte Mozart öt nagy operáját. Sikeresek voltak Wagner-felújításai is, egyik legnagyobb közönségsikerét Beethoven Fideliójával érte el.
A Filharmóniai Társaság kamarazenekara élén adott koncertje utáni két reagálás:
… a műsornál is fontosabb Klemperer s a személyéből sugárzó eszményi muzikalitás. A vezénylés módja, ahogy a legkisebb karmesteri mozdulattal a legnagyobb hatást és legszebb hangzást csiholja ki együtteséből, páratlan. Mint mikor egy virtuóz játszik egy hangszeren. (Új Szó 1948. febr. 1.)
Klemperer ezúttal a hangversenydobogón jelent meg s nem tudtam szabadulni attól az impressziótól, hogy a muzsika démona magasodik fölénk, mert amint a filharmonikusok kamarazenekarát vezényli, mintha a szeméből a szájából, az ujja hegyéből ömlene a muzsika, mint a vér. (Balassa Imre: Színház 1948/6)
![forrás: Magyar Rádió 1948. április 16.](https://papageno.hu/wp-content/uploads/2024/05/Klemperer3.png)
Hogy az általa fémjelzett aranykor nem tartott tovább, annak szintén a politika volt az oka: a kommunista befolyás, bár ittléte elejétől megvolt, egyre zavaróbbá vált számára. Klemperer úgy érezte, nincs tovább maradása, és a szerződéshosszabbítási ajánlatot – a kultuszminisztérium minden fáradozása ellenére – elutasította. Tőlünk az Egyesült Államokba távozott, ahol viszont azért került feketelistára, mert a vasfüggöny túlsó oldaláról érkezett. Hetvenes éveiben járva azonban új, diadalmas korszak kezdődött életében Londonban. Súlyos betegsége dacára, amelyből vasakarattal kezdte újra az életet, még hosszú évtizedek adattak neki: 88 éves korában hunyt el.
A Hungaroton szerencsére több budapesti operaelőadásának és koncertjének rádiófelvételét megjelentette hanglemezen. A blogger bizony sokáig válogatott, hogy mi legyen, amit itt megmutat közülük, végül a Mesterdalnokok nyitányát választotta:
De ha azon az oldalon beírjuk, hogy „Klemperer in Budapest”, vagy „Klemperer Hungaroton”, magunk is válogathatunk a felvételek közül. Még annak is fültanúi lehetünk, amikor Simándy frenetikus előadása után a kérlelhetetlen karnagy nem engedi megismételni a Lohengrin előadásán a Grál elbeszélést…
Végezetül két könyvet ajánlok az érdeklődőknek.
Emlékeim Mahlerról és másokról címmel Klemperer vékonyka, de annál érdekesebb visszaemlékezéseit olvashatjuk (Zeneműkiadó, 1963), ebből idéztem visszaemlékezését budapesti korszakára. Klemperer Magyarországon címmel pedig Boros Attila írt könyvet, amelyet szintén használtam forrásként; két kiadásban, 1973-ban és 1984-ben is megjelentette a Zeneműkiadó.