Munkáscsaládból származott, évekig bányászként dolgozott, a második világháborút Dorogon vészelte át. Egyházi pályára készült, azonban hozzátartozói biztatására mégis a Színház- és Filmművészeti Főiskolára ment. A filmesek hamar felfedezték, hiszen a klasszikusok mellett a modern típusú karaktereket is kiemelkedően alakította. Kallódó figurák, társadalmi dühöngők, mogorva fráterek, furfangos széltolók, hősök és antihősök egyaránt szerepeltek műfaji palettáján. Bibók Zsiga két emelet boldogsága – Avar István legendás pillanatait idézzük, a teljesség igénye nélkül.
„Gellért Endre figyelmeztető szava indított el. Vigyázzak, velem majd pozitív szerepeket fognak játszatni. S ő fedezte azt is fel, hogy bennem nagy adag, az alakítás értékét lerontó cinizmus van.”
(Film Színház Muzsika, 1962/ 13. 6. Arcanum)
A még Ginsberger István nevet viselő fiatalember 1949-ben kezdte színészi tanulmányait a főiskolán Olthy Magda osztályában, többek között Domján Edit, Kaló Flórián, Szabó Gyula mellett. Évfolyamán a színházrendezők között volt például Krencsey Marianne, Kazán István és Marton Frigyes is. Szakmai gyakorlatát a Nemzeti Színházban töltötte, majd 1954-ben a Pécsi Nemzeti Színházhoz szerződött. 1960-ban Ádám Ottó szerződtette a Madách Színházba, immár Avar István néven.
1966-tól a Nemzeti Színházhoz szegődött, amelynek társulatához egészen 1985-ig tartozott, majd 1993-mas nyugdíjazásáig ismét a Madách Színházban lépett fel. 1973-1990 között országgyűlési képviselőként is tevékenykedett. Számos remek filmes szerep fűződik Avar István nevéhez, aki a klasszikusabb stílusú karaktereket (például Bibók Zsigát A fekete városban) ugyanolyan nagyszerűen formálta, mint a modern típusú figurákat (a Két emelet boldogság, A múmia közbeszól, Hideg napok, Szegénylegények, Falak, vagy a Holdudvar esetében).
Vasvirág (1958)
A Gelléri Andor Endre művéből készült adaptáció fontos szerepet tölt be a hazai filmművészetben. A Cannes-i filmfesztivál Arany Pálmára jelölt Herskó János rendezés stilisztikailag és dramaturgiailag bátran szembeszegült a közép-kelet-európai filmes sztereotípiákkal.
A sematizmus és a szocialista realizmus egysíkú kereteiből kilépve a Vasvirág, éles társadalmi feszültségekre reflektálva ugyan, de egészen új aspektusból világította meg a munkásosztály világát. A kisrealista, magánéleti színteret reprezentáló alkotás a külvárosi nyomornegyedben tengődő fiatalok kitörési „lehetőségeire”, de főként blokkjaira fókuszált. A film hangulatán és képein érzékelhető a francia lírai realista filmek (pl. Ködös utak, Külvárosi szálloda, Mire megvirrad) hatása.
Liliomfi (1960)
Avar Istvánt számos jelentős alakítással bízta meg a Pécsi Nemzeti Színház az 1954 és 1960 közötti időszakban. A pályakezdő színész nem fogadta sem az akkor még zenés, musical teátrumnak számító budapesti Petőfi Színház (mai Thália), sem a Major Tamás-féle Nemzeti Színház szerződési ajánlatát, mert
tudta, hogy ilyen fiatalon csakis vidéken kaszkadőrködhet olyan műfaji sokszínűségben és karakterskálán, amelyre vágyott.
Többek között a Mágnás Miska, a Stuart Mária, a Hamlet, a 12 dühös ember, a Bunbury, vagy az Anna Karenina után a Liliomfi főszerepe érkezett számára.
„Avar István, aki hősi és karakterszerepek után, egészen új arccal mutatkozott be Liliomfi szerepében: csupa humor volt, könnyedség, felszabadult, játékos kedv.” (Film Színház Muzsika, 1960/ 23. 26. Arcanum)
A vágy villamosa (1962)
A Madách Színház legendás produkciójaként tartjuk számon a Vámos László rendezésében készült Tennessee Williams előadást, amelynek főszerepeit Tolnay Klári (Blanche), Avar István (Stanley), Vass Éva (Stella), Pécsi Sándor (Mitch) alakította. A hazai színháztörténet egyik mérföldkövének jelmezterve Mialkovszky Erzsébethez, zenei szerkesztése pedig Ránki Györgyhöz fűződik.
„Ha én ezt a Stanley-t eljátszhatnám! – fohászkodtam magamban, amint a Nagyvilág múlt évi februári számában elolvastam a darabot. Aztán a fohász elszállt, csendben teltek a hónapok. Hallom, hogy a színház bemutatja a darabot. Rögtön nyugtatni kezdtem magam, biztosan az egyik kártyázó barátot játszom majd. Kiderült, hogy magát Stanley-t. Örömmel tölt el a színház bizalma, de teljesen felkavart. Hogy lesz? Mint lesz?
A könnyebb úton indultam el. Milyen lehet Stanley külseje? – tettem fel a kérdést.
Müller Péter rendezőasszisztens ekkor elvitt Zuglóba a BVSC sporttelepre. Bemutattak a birkózóknak. Figyeltem, hogyan járnak, fognak kezet, milyen a tekintetük. (…) A Fészek Klubban tatárbifszteket kértem. Színtiszta darált, nyers marhahús, hozzá mustár, vaj, paradicsom, paprika, köménymag, tört fekete bors, s egy nyers tojás. Amint üres lett a tányér, úgy éreztem, most megettem egy kiló erőt, mert Stanley szeret enni, sportolni, kifáradni. Szereti, ha a testén tapad az ing. De mindehhez egy állandó kisebbségi érzés járul: érzi, hogy Blanche szellemileg magasan felette áll. Egyetlen módon gyűrheti le: fizikai erejével. S attól válik primitívvé, brutálissá, hogy ebben a gyermek-állat mivoltában tökéletesnek, befejezettnek hiszi magát!” (Film Színház Muzsika, 1962/ 13. 7. Arcanum)
Vád és varázslat (1963)
A Madách Kamara, másnéven „Kismadách” (mai Örkény István Színház) pazar szereposztás keretében reprezentálta a munkás miliőből értelmiségi pályára lépett fiatalember történetét. Csák Zoltán (Avar István) a társadalmilag elvárt, önámításba kényszerítő szerepe és saját vágyának felvállalásának kereszttüzében próbál valamilyen egyensúlyt találni – egy kínos felismerés következtében.
Zoltán fejlődésével párhuzamosan pereg a két női főszereplő története is.
Vaskó Kati (Domján Edit) mindennapjain a modern női lét lehetséges opciói és az elavult, sztereotípiákkal megtöltött élethazugságok vívnak. Helga (Váradi Hédi) hétköznapjain az elnyomott és frusztráló neurózis tör felszínre az értelmiségi, higgadt álarc mögül. Mindezek mellett, realista módon, ám finom humorral oldja a mély csendeket és kínos feszültségeket a szerző a Vaskó család különböző figuráival.
Kamondy László drámája a szocialista-realista tematikát meghaladva – noha társadalmi problémát ábrázol – már nem óhajt lakkozott dramaturgiával beszélni a szocialista, főként a munkás élet mindennapjairól, idealizált, heroikus hősök mentén.
Kisrealista, magánszférában megbújó fájdalmakról, örömökről, kínos szembesülésekről értekezik a dráma, amely görbe tükröt tart a külsőségekre és elvárásokra alapozó életvitelnek.
Mindent a kertbe! (1970)
A Katona József Színház (a Nemzeti korabeli „kamrája”) a modern amerikai szerző, Edward Albee művéhez nyúlt, Babarczy László rendezésében. A két legendás színész (Törőcsik Mari és Avar István) főszereplése mellett olyan színészek alakították a további szerepeket, mint Őze Lajos, Sinkó László, Mészáros Ági, vagy Zolnay Zsuzsa.
„Albee drámája a szatirikus komédia fullánkjaival döfköd a közmegegyezéses hazug életformulákba, s mérgezett kis szúrásaira a mi bőrünk is olykor viszketni kezd. (…) Milyen is az a jól szituált polgári életberendezkedés? Albee a pompásan kidolgozott kerten át a lakásba vezet. Odakint gyönyörű zöld és frissen nyírt a fű, idebent azonban a körülmények eléggé kuszák. A kert csupán káprázatos és költséges dekorációja a középkorú házaspár krajcáros gondjainak. De itt ez a törvény: az úri látszatot fenn kell tartani.
És a darab megmutatja, hogy mi is az ára ennek a fedezet nélküli életvitelnek, a „fenn az ernyő nincsen kas” mentalitásnak. (…) Törőcsik Mari újabb nagy lélegzetű alakításával ismét érzékenységének teljes skáláján jelenítette meg és tette ismerőssé ezt a különlegesen érdekes asszonytípust. Avar István szintén a valőrök gazdag felhasználásával játszotta el egy erkölcsi világ összeomlását és gyilkosan groteszk újraépülését.” (Sas György: Tűzön át, kerten át. Film Színház Muzsika, 1970/ 20. 5. Arcanum)
Lear király (1989)
„Úgy izgulok, mintha első fellépésemre készülnék.”
(Csongrád Megyei Hírlap, 1989/ 230. 2. Arcanum)
A reformista színházcsinálók egyik kulcsfigurája, Ruszt József a Szegedi Nemzeti Színházban rendezte Shakespeare klasszikusát 1989 szeptemberében. „Lear eszményei oda vannak, birodalma széthullott, mert a viszálykodás, a marakodás, a hatalom iránti vágy nagyobb, mint az ország gondját viselni akarás határozottsága.” (Róna Katalin: De mi jön ezután? Lear király. Film Színház Muzsika, 1989/ 43. 6. Arcanum)
„Lesz-e egységes Magyarország? Eljutunk-e odáig, hogy nem acsarkodunk egymásra? Bizony mondom: néha nagyon lehangolnak állapotaink. (…) Ruszt rendezése sem direkt aktualizál. Mindenesetre úgy érzem: a ma gondolkodó emberének sokat mondhat Shakespeare drámája.” (Csongrád Megyei Hírlap, 1989/ 230. 2. Arcanum)
