A kredenc a pincében maradt werkfilm, tánc, interjú és kerekasztalbeszélgetés műfajait ötvöző „elő-adását” februárban láthatták a Trafó online programsorozatának nézői, szeptember 28-án pedig színpadra álmodott formájában is nézők elé kerül ez a témáját és előadóit tekintve különleges darab. Táncosok és színészek, három generáció alkotóművészei Simkó Beatrix rendező-koreográfus vezetésével az öregedés, az idő múlása, a generációk közötti különbözőség kérdéseit boncolgatják. Az előadás két közreműködőjével, a gyerekkorában balerinának készülő Takács Katalin színművésszel és az előadói pálya elején a prózai színészettel kacérkodó táncművésszel, Váth Mátéval beszélgettünk.
– A kredenc a pincében maradt furcsa cím, de azonnal felkapja rá a fejét az ember. Nektek mit jelent, mi jutott róla eszetekbe?
Takács Katalin: Ez egy olyan cím, amit rögtön meg kell fejteni. Van benne egy régies hangzású szó, a kredenc, amiről sokan már egyáltalán nem tudják, mit jelent. Azzal, hogy a pincébe tették le ezt a tárgyat, ezt a régi bútordarabot, arra utalhat, hogy a múltból akar fölhozni valamit.
Váth Máté: Nekem ez az elmúlást jelenti, azt, hogy valamit már elhagytunk vagy elfelejtettünk. De különös metafora, mert azt is magában rejti, hogy az a valami mindig is ott volt, velünk, és lehet, hogy ma már nem használjuk, mert eldugtuk, otthagytuk, de még mindig létezik. Ebben az értelemben a generációk együtt- vagy egymás melletti létezésére is utal.
– Februárban elkészültetek, és volt belőle egy hibrid műfajú online „elő-adás”. Hogyan csomagoltátok el magatokban a produkciót?
VM: Hiányzott a bemutató, maga az esemény, hogy nézők elé kerüljön, de abban a pillanatban, amikor kiderült, hogy nem lehet belőle élő premier, rettentő sok plusz munka lett azzal, hogy a dokumentumfilm elkészüljön. Rengeteg dologra kellett koncentrálni, még az online bemutató napján is forgattunk, ez viszont elvonta a figyelmet magáról a hiányról.
TK: Én egy másik produkció kapcsán tudok a tapasztalataimról beszélni. Januárban próbáltuk Budaörsön a Rekviem egy álomért előadást, akkor leraktuk az alapokat. Júliusban elővettük egy hétre, és szeptember elején két-három nap próba után bemutattuk. Érdekes módon a kihagyások alatt megérett, mélyült bennem a szerep. Van, amikor egy normál próbaidőszak után a premieren úgy érzem, mintha csak egy vékony mezsgyén haladok, itt viszont ez kiszélesedett. Most kíváncsi vagyok, hogy mi fog történni, mert ez számomra egy másik műfaj.
– Nem lehet, hogy ez azért lesz könnyebb, mert szokták mondani, a test erősebben emlékszik, az izommemóriában a mozdulatok mélyebben rögzülnek, könnyebben előhívhatók?
TK: A mozgást filmként látom magam előtt, ezért talán jobban megmarad, nem tudom, majd kiderül.
Számomra ez egy jó kaland, mert ritkán van módom ilyen előadásban részt venni.
VM: Február végén volt a bemutató, és egy kicsit aggódom, hogy fogjuk visszahozni néhány nap alatt, mert a fix mozgásanyag nagy részében együtt kell dolgoznunk, egymásra kell figyelnünk. Amikor elkezdtem a videót nézni, az volt az érdekes, hogy jobban emlékeztem a mozgásra, mint a szövegre.
– Kati, neked volt már ennyire erősen mozgásra épülő előadásod?
TK: Inkább úgy fogalmazok, hogy ennyire érzékelhetően koreografált előadásban még nem játszottam. Egy prózai előadás karakterének is megvan a maga mozgása, ami a figurát jellemzi. Hiába van rengeteg szövegem, nem mindegy, hogyan megyek be a színpadra, hogyan állok, hogyan mozdulok meg.
– Máté, neked ez mennyire volt műfaji határátlépés ez az előadás?
VM: Előfordult már olyan, hogy színészekkel dolgoztam együtt, Debrecenben ilyen volt a Közel-távol, a Resetben pedig, amit most mutattunk be a MU Színházban, és egy ökológiáról szóló, formájában egy tévés vetélkedőre hasonlító előadás, szövegeket kell mondanom. Ez egyébként nagyon izgalmas kihívás, már csak azért is, mert úgy érzem, a tánc elég nagy területét ismerem, megtapasztaltam, a szövegben még van felfedeznivaló.
– Másképp kell a színész partnerekhez közelíteni kommunikációban vagy munkamódszerben?
VM: Talán türelmesebbnek kell lennem, de nem magammal vagy velük szemben. Azt kell megértetni, hogy ők legyenek türelmesek magukhoz. A színészek azonnal meg akarják csinálni a mozdulatot, és ha elsőre nem megy, megijednek, és felháborodnak, ha ötödszörre sem sikerül, letörnek. Mintha a tapasztalatlanság miatt hamarabb feladnák, mint fordított helyzetben egy táncos tenné. Amint belemászik a testükbe a koreográfia a gyakorlással, átlépnek a türelmetlenségen.
– A kredenc a pincében maradt egyik rétege az öregedésről szól. A színészé jóval hosszabb távú pálya, mint egy táncosé, de a lehetőségek tekintetében ugyanúgy korlátozott, tehát egy színész, különösen egy színésznő kerülhet nehéz helyzetbe egy bizonyos életkor után.
TK: Igen, de szerintem ezek megszokások, beidegződések, és főleg nőkre vonatkozik, mert minket írnak le előbb, de ezek a határok is lassan, de talán kitolódnak. Nekem az előadás egyik legszebb jelenete az, amikor Krámer György táncol. Benne van a testében az a hatalmas tudás, amit táncosként megélt. Elámulok a mozdulatain, amik lehet, hogy nem olyan kitörőek vagy élesek, mint egy fiatal táncosnál, de ott van mögötte az élet. Mindent el tud táncolni, és fantasztikusan szép, amit csinál. Öröm nézni számomra.
Persze ez mind kondíció kérdése egy táncosnál, mert ha egyszer csak nem mozog úgy az ízületed, akkor hiába. De ebben az előadásban nem az a lényeg, hogy flikk-flakkokat ugorjál, hanem az, hogy megmutassuk, mi mozgat egy olyan korú embert, mint mi vagyunk, vagy azt, hogy ez hogyan hat egy fiatalra, mit kaphat tőlünk, mitől lesz kíváncsi ránk. Amikor én voltam fiatal, az idősebbek tisztelete hozzátartozott a szakmához. Emlékszem, amikor a Vígszínházba először bementem főiskolásként, és ott volt a Darvas, a Páger, a Ruttkai. Ájultan tiszteltem őket, és szerintem most is vannak olyan fiatalok, akik ájultan tisztelnek színészeket. Oda kellett menni, be kellett mutatkozni, és utána minden rendben volt, de a fiatalnak kellett megtenni ezt a lépést. Ugyanakkor nekünk is nyitottabbnak kell lenni idős korban arra, hogy ők mit csinálnak.
Szerencsém van, mert folyamatosan foglalkozom huszonévesekkel. Rengeteget tanulok tőlük, egyszerűen frissen tartanak. Persze, van, hogy arrébb lépek, és azt mondom, ez már nem az én világom, de az érdeklődést nem szabad elveszíteni.
VM: Úgy érzem, én már egy „újgenerációs egyed” vagyok, bennem ezek a határok már elmosódnak. Nem hiszek abban, hogy a pályám rövidebb lenne, mint egy színészé, vagy hogy egy táncos feltétlenül kiöregszik az életkorral; épp ellenkezőleg, mert előadóként azzal érik. Ezért is szeretem magam inkább előadóként, nem pedig táncosként definiálni. Ahogy mondtad, Kati, Gyuri összes mozdulatában benne vannak a próbateremben, a színpadon töltött évek. Az ott szerzett tapasztalatok benne vannak a testében, az ízületeiben, a sejtjeiben. Rettenetesen figyelt, pásztázta a próbákat, nagy koncentrációval volt jelen. Én úgy éltem meg ezt a munkát, hogy nagy nyitottsággal és együttműködéssel közelítettünk egymás felé.
– A próbafolyamat alatt voltak olyan alkalmak, amikor Trisha (Simkó Beatrix, az előadás koreográfusa – a szerk.) vezetésével, a szövegeket író Vinnai András részvételével beszélgettetek az előadás témájáról, és a saját élményeitekről. Ez a független szférában megszokott módszer, de egyébként kevésbé bevett eszköz, nem mindig vonják be ilyen szinten a rendezők/koreágráfusok a szereplőket. Amikor ezzel találkoztok, akkor feltétel nélkül elfogadjátok a helyzetet? Anélkül, hogy az okokra rákérdeznétek, vagy látnátok ennek a helyét a nagy egészben, megadjátok magatokat a rendezőnek?
TK: Pontosan tudtuk, hogy miért van szükség a beszélgetésre, kifejezetten élveztem ezeket és az ebből kialakuló helyzetgyakorlatokat is. Játéknak éreztem, magamat is vizsgáztattam ezzel. Trisha tudta mit akar, ezért könnyű volt az elfogadás.
VM: Az előkészülethez tartozott minden olyan közös tevékenység, ami által közelebb kerülhettünk a témához, vagy megmutatta, mi hogyan viszonyulunk a generációk közti kapcsolat lehetőségének kérdéséhez. Trishának is fontos volt, hogy ezeket az információkat megtudja rólunk, és nekünk is fontos volt, hogy megismerjük egymást. Ezek nélkül a gyakorlatok nélkül nem is jöhetett volna létre az előadás, hiszen pont a különböző generációk közti kapcsolatot járja körül a darab, amit mi így teremtettünk meg. Vagy legalábbis ezek voltak hozzá az első lépések.
TK: És ezeken a kérdéseken keresztül jött létre Vinnai András szövege, enélkül nem alakulhatott volna ki ez a történet. Még egy picit visszatérnék ahhoz, hogy milyen a táncos, és milyen a színész. Kiss Eszterrel, aki az előadás másik színész közreműködője, nem dolgoztunk még együtt, nem voltunk egymásnak lejárt lemez, ezért mindenhez volt egy sztorink. Egy táncosnő nem dumál ennyit. Lenyűgözött, ahogy gyakoroltatok, ahogy csiszoltatok egy kicsi mozgássort, és ha kellett, szó nélkül, akár hússzor is végigcsinálták.
VM: Valóban másfajta koncentrációt igényel a színészi munka. Megengedi azt a nyitottságot, hogy kilépj a jelenetből, és egy épp oda kötődő sztorit elmesélj, mert azzal építed a szerepet.
A tánc folyamatos koncentrációt igényel. Ha a mozdulatból kizökkensz, nagyon nehéz visszakerülni, és az életemből merített történetek sem feltétlenül segítenek abban a pillanatban. Katiék a szavaikból dolgoznak, mi pedig a testünkből, tehát teljesen más eszközöket használunk.
Amikor megpróbáljuk ezeket az eszközöket megcserélni, vagy átadni egymásnak a partnert…
TK: Emiatt is hihetetlen odafigyelést követel ez az előadás. Ha egy szót eltévesztesz egy monológban, beraksz helyette másikat, ha épp nem jut valami eszedbe, tartasz egy kis szünetet. A tánc viszont nem tűri a pontatlanságot, és ott van Gryllus Ábris zenéje is, ami csodás sorvezető.
– Kati, te az előadás egy részét távol a többiektől, egy varrógép mögött töltöd. Eközben hogyan figyeled a többieket?
TK: Nem érzem, hogy távol lennék, a varrásnak is megvan a maga funkciója, ritmusa, közben figyelem, mi történik, hol tart a történet, a fény, a zene vált ki bennem érzéseket, és ezzel az élmény mennyiséggel hangolódom arra a pillanatra, amikor föl kell állnom.
VM: Elmerengtem azon, hogy a monológod nekem mit jelent az előadásban. Számomra ott ér véget a kötött, fegyelmezett rész. A kifulladásban elfekszünk a padlón. Arra emlékszem, hogy nézem a Trafó mennyezetét, feloldódnak az addig nagyon koncentrált energiák, előadóként megnyugodhatok, és nagyon jó hallgatni a hangodat.
TK: Nagyon szeretem, amit Vinnai írt nekem, metaforikus összegzés egy életről, ami megnyugvással tölti el az embert.
