Megjelent „A breszti irodalmárok 2024-es almanachja”, a Жырандоля (girandole – karos csillár értelemben).
Folyóiratunk 2008-tól létezik ezen a néven, utoljára 2021-ben volt az az alcíme, hogy „A belarusz írók szövetsége Breszt megyei szervezetének irodalmi almanachja” – abban az évben oszlatta fel a belarusz állam az írószövetségünket, de a kiadványunk még éppen átcsúszott a bírósági ítélet előtt, amely persze nem bántotta a másik, a hatalompárti írószövetséget, sőt, hatalmi szóval simán nekik adományozta a mi aktívumainkat.
Nem kevés kollégához hasonlóan én is mindmáig büszkén tekintem magam a feloszlatott szervezetünk tagjának.
Természetesen fizetem a valamikori tagdíjunk némileg megnövelt összegét és mindegyik számban publikálok valamit. Csak egy pár példa: Jónás Tamás két versét (Elég! és Kint vagyok) megrendelésre fordítottam – egyik kedvenc belarusz folklorista zenészem, Szjarzsuk Douhusau addigra már beleszeretett ezek lengyel fordításába, kísérőzenét is írt hozzá. Ekkor merült fel az igény, hogy jó lenne ezt az ő anyanyelvén is megszólaltatni. Azóta zenekara már sok-sok országban adta elő változatlan sikerrel.
Faludynak ’Ezt a versét’ nem hiszem, hogy bárki is tudná kívülről belaruszul, még én magam sem (sőt magyarul sem), de sokan ismerik errefelé is, ráadásul fel-fel emlegetik, hogy a címének megfelelően meg kéne tanulni… Az utolsó, még ’írószövetségi’ számban jelent meg, magáról a fordítás munkájáról írtam is itt ebben a blogban.
Idén Karinthytől (Frigyes) jelentettem meg a Találkozást egy fiatalemberrel. Magyar kedvencem elé pedig mottóként belarusz kedvencem, Uladzimir Nyakljajeu egy ’Gondolatjelét’ illesztettem:
Megkérdeztem Istent, akivel álmodtam: „Mi az életem lényege? Miért létezem ezen a földön?” Isten így felelt: „Az utolsó pillanatért. Egész életed lényege az utolsó pillanat.” Álmomban azt gondoltam, hogy valami banalitást hallottam. Sőt, lehet, hogy butaságot, hacsak Isten nem ravaszkodott velem. Mi történhet abban az utolsó pillanatban? Mikor felébredtem, megértettem, hogy nem volt banalitás, amit hallottam. Főleg nem butaság. Isten még álmodban sem mond butaságot. Első pillanatodban Ő ad meg neked mindent. Utolsó pillanatodban odaviszed Neki azt, ami megmaradt. Ő beléd lát, és megkérdi: „És hol van, ami az enyém?”
Az a magánkiadó, aki gondozta az utóbbi három évben az almanachunkat (mivel az állami többé nem nyomtathatja ki), a mottót törölte. Sajnálom ezt, de megértem a kiadót. Ő függetlennek pozícionálja magát, nem vállalta az itteni hatalmat bitorló bűnbanda szempontjából odiózus Nyakljajeu név kinyomtatását és az ezzel járó kockázatot, hogy a független kategóriából átminősítik ellenzékinek és – következésképp – betiltják. Így sem volt könnyű életben maradni…
Nyakljajeu barátomnál a ’Gondolatjelek’ – egy műfaj. Ez újraébresztette bennem a régi vágyamat, hogy fordítsak Örkényt belaruszra. Nem csak egyperceseket tervezek a jövő évi almanachunkba, bár ez a fordítási munkák közben majd kiderül…
Most pedig álljon itt egy másik, szintén transzcendens ’gondolatjel” Nyakljajeutól.
A tudás, hogy sosem lesz végünk, hogy nem tűnünk el, még az életünk előtt adatik meg nekünk, a földi lét előtt – és ez az a tudás, amelyik az életünkben feledésbe merül, amelyet erre az időre elvesznek tőlünk, ez lesz a lélek halhatatlanságáról való gondolataink, találgatásaink, fantáziáink alapja. Így van, így kell lennie, másképpen nem merészelnénk olyan emberekkel körülvenni magunkat – gyermekeinkkel, szeretteinkkel –, akikről egyszerűen lehetetlen, elviselhetetlen azt gondolni, hogy egyszer nem lesznek. Így van, mert ha nem – akkor őrültek vagyunk.
