1899. október 1-jén született, és 1986. november 18-án hunyt el Bárdos Lajos, a 20. századi magyar zenetörténet, a magyar kórusművészet meghatározó személyisége.
Bárdos hegedülni tanult, a legnagyobb örömet számára a kamarazenélés jelentette. A háború miatt a Műegyetemre jelentkezett, ezt követte a Zeneakadémia, ahol zeneszerzés szakon Siklós Albert, majd Kodály Zoltán növendéke lett.
Diploma után egykori középiskolájában kezdett tanítani, 1928-tól a Zeneakadémia tanára volt, ahol egyházzenei, zeneelméleti tárgyakat, kargyakorlatot és prozódiát oktatott. Cserkészkórus vezetésével kezdte karnagyi pályafutását, majd a Cecília, a Palestrina kórus, az egyesítésükből létrejött Budapesti Kórus, és a Mátyás-templom kórusa jelentette az első állomásokat.
Az volt a tapasztalata, hogy a korabeli magyar zenei közízlés e tekintetben meglehetősen lemaradt, de Kertész Gyulával, Ádám Jenővel és Kerényi Györggyel hiába házalt kiadványsorozat-ötletével, hogy az általuk összegyűjtött értékes művek a szélesebb közönség számára is elérhetővé váljanak, így Kertésszel kényszerűségből maga alapított kiadót és folyóiratot. A Magyar Kórus állt az élére az 1934-ben indult Éneklő Ifjúság mozgalomnak. A politika Bárdos életére is komoly befolyással bírt: 1949-ben megszűnt az egyházzenei tanszék a Zeneakadémián, 1950-ben államosították a kiadót.
Zeneszerzőként kórusművei fontosak: minden korosztály számára írt, népdalfeldolgozásoktól megzenésísített versekig sokféle műfajt találunk az életműben, de jelentősek magyar, illetve latin nyelvű egyházi kórusművei, amelyek nagy részét liturgikus használatra készültek. Szintén jelentősek a dr. Dienes Valéria mozgásszínházának írt mozdulatkórusai, amelyek nagy része elveszett.
Megkapta a Szent Gergely-lovagrend kitüntetését (XII. Pius pápa adományozása – 1948), az Erkel Ferenc-díjat (1953), az Érdemes (1954) és a Kiváló művész (1970) kitüntetéseket, valamint a Kossuth-díjat (1955).
(forrás: bardoslajos.org)
