A latin Werther és a magyar cimbalomjáték egyik legnagyobb ikonja a Gramofon toplistáján

Az októberi toplista első helyére a szokatlan szerepben, Massenet Werther című operájának címszerepében bemutatkozó Juan Diego Flórez és a magyar cimbalomjáték ikonja, Lukács Miklós Cimbózis nevet viselő zenekarával készült lemeze került.

„Massenet rutinos, ám arcél nélküli szerző. Külső zsongással és kiszínezett hangzatokkal pótolja hiányzó képzelőerejét. Ha beleszeret egy motívumba, olyankor elviselhetetlenné válik: szüntelenül klimpírozza, de oly olvadékonyan, hogy az már kellemetlen.”

Impresszionista operatörténetében Oskar Bieily kevéssé hízelgőn emlékezett meg e szerzőről (Die Oper, Berlin 1913). Manapság elnézőbbek vagyunk vele; sok tekintetben a Puccini-féle líraizmus előfutárának tekintjük. Ám igaz, ami igaz: türelemre van szükség, hogy túljussunk a Werther (1892) első felvonásának idegőrlő zsánerjelenetein. A folytatás azonban ennyire kitűnő előadásban megjutalmaz minket a tűrőképességünkért.

Tatjana Gürbaca kifinomultan muzikális és okos rendezése egy ponton még fölül is múlja a mű kaliberét; amikor – Werther öngyilkossága után – a fojtogatóan zárt polgári otthon kinyílik, s egy soha be nem teljesült szerelem kozmikus látomásában valamiféle űrhajóvá válik (díszlet: Klaus Grünberg). Joggal kérdezhetjük: a haldoklásában ennyire megdicsőült Werther minek foglalkozik egyházilag immáron lehetetlenné vált temetése még számba jöhető körülményeivel?

A 38 éves német karmester, Cornelius Meister által nagy empátiával vezényelt előadásban mindenki ragyogó, de Juan Diego Flórez a címszerepben egyenesen szenzációs.

Persze szokatlan, hogy e délszaki (perui) tenor, akit eddig Fentonként (Falstaff) vagy Rinuccióként (Gianni Schicchi) vagy legföljebb mantuai hercegként (Rigoletto) – csupa elégedett amorózóként – ismertünk, egyszer csak mint egzaltált, halálosan boldogtalan szerelmes jelenik meg előttünk. Ám Flórez olyan szívszorítóan játszik, s 45 éve ellenére még mindig oly megnyerő színpadi jelenség, hogy tudomásul vesszük: ő egy „latin” Werther…

Az egész kiállításában gyönyörű kiadvány tehát jó okkal tartalmaz vele is tanulságos interjút, és nem csak a rendezőnővel és díszlettervezőjével (akik intelligensen világítanak rá a Goethe-regény s az opera közti különbségekre). „A hang változása új lehetőségeket tár föl a repertoárban, ám ügyelnünk kell az újfajta kifejezésmód elsajátítására” – mondja Flórez, és ő ezt rendkívül meggyőzően teszi.

Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.

A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.

A magyar cimbalomjáték egyik legnagyobb ikonja, a Cimbiózis trió mellett a Dresch Quartetből is jól ismert Lukács Miklós bármihez is nyúlt eddig, az arannyá változott. A Cimbiózis alapformáció – mely a cimbalmos-zeneszerzőből, Orbán György nagybőgősből és Baló István dobosból áll – a kvintett-anyag lemezén is változatlan. A Lux et Umbra (Fény és Árnyék) matériájának sok, az alkotás minőségére és kifinomultságára vonatkozó tulajdonsága mellett szakmai értelemben vett nehézségi foka is igen magas.

A fantasztikus magot alkotó alaptrió gravitációs mezejébe Klenyán Csaba klarinétjátéka és Jankó Attila fagotténeke organikus módon, szinte magától értetődve szerveződik. A zenei és hangszeres tudás azon szintjén, amit ez a kvintet képvisel, jelentőségét veszíti a műfaji behatárolásra vonatkozó próbálkozás. Világosan hallható, hogy a lemez anyagának számos területe a kortárs klasszikus zene hangulataiból táplálkozik, máskor pedig a jazz, vagy akár a groove kerül előtérbe.

Hallgatói energiáinkat azonban érdemesebb a hat költemény minél nyíltabb füllel és szívvel való befogadására összpontosítanunk. A kompozíciók (de hívhatnánk őket meditációknak, vallomásoknak, lélekképeknek) őszinte és érzékeny megnyilvánulásai az alkotó embernek. Ha még nem tudjuk, akkor

tanuljuk meg értelmezni a különféle zenei stílusok univerzális muzsikává olvadó nyelvét.

A lemezen elsőként megszólaló blokk mozgalmas kezdést prezentál, a legelejétől kezdve magas intenzitással. A hangszerek különböző kombinációkban szólalnak meg egymással, majd egymás nélkül; hol összekomponált szólamokban, hol pedig egy ideig szabadon. A tízperces költemény felénél csak a fagottének marad, s mintegy a csata után szétnézve a harcmezőn, kérdőn siratja környezetét. Ezután visszalép a bőgő, s megértő komplementerszólammal szolidál a lírai fagottal, míg végül mindketten eltűnnek az alkonyatban.

A címadó szerzemény a polifon hangszerelés és az improvizáció házasításának tökéletes példája, híven tükrözi az egész lemez mögött meghúzódó spiritualitást és ihletettséget. Az album záróeposza egy meditatív szeánsz, ami terjedelmében is rímel a lemezt nyitó kompozícióra.

A Cimbiózis 5tet egy olyan anyag, amit mindenkinek hallania kell, aki a tiszta és értékes zenét kedveli.