Solvejg egy 1960-as pöttyös könyv lapjairól lépett a serdülő magyar leányok nagy tömege elé, és valószínűleg sokak számára a Peer Gynt teljes ismerete nélkül is példaképpé, vagy legalábbis korban, térben távoli, irigylendő bátorságú lelki társsá vált.
Henrik Ibsen a Peer Gyntöt 1867 januárjában kezdte írni Rómában, májustól augusztusig Ischia szigetén folytatta, majd Sorrentóban fejezte be október 14-én. A mű egy hónappal később, november 14-én meg is jelent Koppenhágában. Fő forrása két norvég népmesegyűjtemény volt, de egy dán-norvég drámaíró, Ludvig Holberg vígjátékainak a hatása is kimutatható a Peer Gyntön. Bár Ibsen nem színpadra szánta a drámai költeményt, 1876-ban színházban is bemutatták. Magyarul először 1903-ban adták ki, és 1917-ben láthatták a Magyar Színház nézői. Azóta további négy fordítás készült belőle. Áprily Lajos munkája itt olvasható el.
Mert hányan voltak és vannak (még inkább: voltunk és vagyunk, életkortól függetlenül), akik ahelyett, hogy felcsatolnák a sítalpakat és nekiindulnánk a vastag hóban a hegynek, hogy ott aztán minden faxni nélkül csak annyit mondjanak, szerbusz, itt vagyok, fogadj el engem, otthagytam mindent és mindenkit, fogalmam nincs, te mit érzel, de én szeretlek, szóval ehelyett inkább túlgondolnak, túlmérlegelnek. (Többes szám első személyben is ér minden ige.) Mert mi van, ha a másik mégsem.
„Nem tudtam, mit értel, akarsz-e engem, / csak azt tudtam, hogy nekem mit kell tennem.” Íme egy magával tökéletesen tisztában levő, magabiztos nő. „Nagyon rossz volt, hogy el kell váljak kishúgomtól. / Apámtól elszakadni is rossz volt, szörnyű rossz; / még rosszabb attól, aki a keblén hordozott; / vagy nem is tudom… tán mégis a legrosszabb az, / hogy mindnyájuktól el kellett szakadjak.” Súlyos döntés. Vakmerő, annak az ismeretében meg aztán pláne, hogy Solvejg pontosan tudja, Peer Gynt nyughatatlan lélek és test, nem véletlenül üldözték el a faluból. „Az út, amelyre léptem, nem visz visszafele.” A döntést meghozta, a következményeket vállalja.
A Krétakör 2005-ös előadásában Zsótér Sándor így rendzte meg a jelenetet:
Peer ismerve saját magát, nem érti, hogyan vonzódhat hozzá a lány – „Nézd, így, kinyújtott karral tartalak / jó messzire magamtól, be ne mocskoljalak…” -, de hitetlenkedésében határtalanul boldog. „…én hozok gyantás fenyőt a tűzre, / hogy fényt adjon neked és meleget, / hogy kényelmesen ülj, és ne fázzál soha meg!” Lehet ennél egyértelműbb vallomás?
Most ne is gondoljunk vagy olvassunk tovább. Ez a téli éjszaka legyen még a beteljesedésé.
És Solvejg daláé, amit itt hallgathatnak meg:
(Az idézeteket Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa fordította.)
