Lakatos György neve mára egybeforrt a zenével. Pedig csillagász akart lenni vagy őslénykutató. Hogy miként jutott a fizika-matematika szakról a magyar zeneművészet nagyjai közé, arról ő maga mesélt, még mielőtt leült fizikát tanulni a fiával.
A madarak csiripelnek közben, s kedélyesen elbeszélgetünk az élet nagy dolgairól.
– Sok helyütt nyilatkozta már, hogy azért nem volt teljesen egyenes az út a fagottművész hivatáshoz. Meséljen kicsit erről! Hol és milyen letérők voltak erről az útról, vagy egyáltalán hogyan kanyarodott rá?
– 6 éves korom óta foglalkozom zenével. Először furulyáztam, gitároztam majd zongoráztam, de a zenén kívül is sok minden érdekelt még. Matematika-fizika tagozatra jártam, valahogy a reál dolgok vonzottak inkább, főként a csillagászat és az őslénytan. De imádtam a kosárlabdát is.
A fagott viszonylag későn lépett az életembe. Nem volt a Kalocsai Zeneiskolában basszus fúvós hangszer. Édesapámat megkeresték, hogy nem akarok-e esetleg fagottozni. Aztán elkezdtem fagotton játszani, de teljesen komolytalanul. Nem igazán gyakoroltam. Végül is egy kudarcélmény vitt közelebb a hangszeremhez. Egy zeneiskolai koncerten annyira rosszul játszottam, hogy elkeseredtem, és azt mondtam magamnak, hogy komolyan kell vennem. Így is lett. Aztán hosszas hendikepek után lettem fagottművész. Eleinte ugyanis bárhová mentem, eltanácsoltak, mondván, maradjak csak a csillagászatnál. Elég keményfejű gyerek voltam és nem hagytam magam, addig mentem, míg találtam egy olyan tanárt ifjabb Hara László személyében, aki azt mondta: Na jó, próbáljuk meg!
– Viszont amilyen nehezen és későn indult el a fagottozás felé, hamar megérkezett a művészvilág legjavába! 23 éves korában például már az Opera első fagottosa lett. De az addig vezető út is tartalmazott izgalmas élményeket és nagyszerű találkozásokat! Mesélne kicsit erről is?
– Az Odüsszeiaból jut eszembe egy idézet, amikor Odüsszeusz azt mondja: „Ha majd beszéltek rólam, mondjátok el, hogy micsoda korban éltem. Az ember olyan, mint az őszi búza, dől és kél, de vannak nevek, amelyek nem múlnak el.” Ezt érzem én is.
Beszélgethettem Krzysztof Pendereckivel, Luigi Nonóval. Vagy dolgozhattam Kurtág Györggyel és Eötvös Péterrel. Rengeteget muzsikáltam Kocsis Zoltánnal, Ránki Dezsővel és Perényi Miklóssal. Tolmácsolhattam Bernsteinnek annak idején. Kezet foghattam és beszéltem pár szót Richterrel.
Olyan nagyszerű emberektől tanultam, mint Földes Imre, Kistétényi Melinda, az idősebb és az ifjabb Hara László. Játszottam együtt a nagy magyar fúvósokkal, Kovács Bélával, Pongrácz Péterrel, Lencsés Lajossal és vonósokkal, Fenyves Lóránddal, Zsigmondy Dénessel … Ezek a nevek a teljes 20. század legnagyobb muzsikusait jelentik. Szóval valóban nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy hamar odakerültem úgymond a tűz közelébe és ilyen nagyszerű emberek határozták meg az életemet, a művészi pályámat.
– A fagott nem kifejezetten szólista hangszer, ön zongorázott is, ami viszont tipikus szólóhangszer, hatalmas merítési lehetőséggel. Miért lett mégis a fagott a „nagy ő”?
– Ha őszinte akarok lenni, valóban van egy kis irigységérzetem, hogy a zongoristák Chopineket, Schumannokat, Liszteket, Schuberteket játszhatnak. De hitem és meggyőződésem, hogy ha az ember jót és jól játszik, akkor a fagott egy fantasztikus szólóhangszer tud lenni. Tulajdonképpen az egész életemet erre tettem fel. Nagyon szerencsés vagyok, ugyanis rengeteget szólózhatok hosszú évek óta. Most van például egy sorozatom Budapesten, ahol Vivaldi mind a 39 fagottversenyét eljátszom majd. Ez volt az álmom és ezért dolgoztam, hogy ebből a hangszerből, azt a rengeteg karaktert, amire képes, meg tudjam mutatni. Szerencsére a repertoár fantasztikus: a barokk, a klasszikus, a késő romantika és a modern kor tele van jobbnál jobb szólódarabokkal.
– Nagy úttörője a kortárs darabok prezentálásának is. Miért tartja ezt fontosnak? Mit ad ez Önnek és mit ad Ön ezáltal a közönségnek, vagy tágabb értelemben a kultúrának?
– Kortárs zenét játszani kell! A kortárs fagottművészet körülbelül 120 művet jelent, aminek a 90–95%-át már sikerült eljátszanom és mai napig játszom. Azért is szerencsés vagyok, mert ennek körülbelül a 40–50%-át nekem írták. Petrovics Emil és Patatich Iván műveivel kezdtem annak idején és azóta is tele van az asztalom új művekkel, amiket játszok és játszani fogok. Borzasztóan érdekel a kortárs zene, feladatnak érzem, de ugyanakkor nagyon élvezem is. Kihívás is, de amellett nagyon jól kiegészíti a klasszikus játékomat. A kortárs szerzők nem élnek meg előadás nélkül. Megírják a darabokat, nekünk elő kell adni őket, aztán az idő és az utókor majd eldönti, hogy kinek a neve és műve marad fennt.
Mit adhatok a közönségnek ezáltal? A közönség jó zenét szeretne hallani és jól! Ez a lényeg! Azt kell mondjam, hogy a világon játszott repertoár nem túl széles, reneszánsz muzsikát például elvétve hallani. A programkialakításnál kell odafigyelni, a stílusok, korszakok, szerzők párosításánál, keverésénél, de én azt gondolom, hogy ha a közönség lélekből kapja a muzsikát és jól, akkor hálás lesz.
– Mi motiválja Lakatos Györgyöt?
– A szüleimtől azt tanultam, hogy a szeretet a legfontosabb az életben. Számomra talán az a legfontosabb, hogy tudjak adni másoknak! Adhassak, akár a zenén, akár a tanításon, akár az előadásaimon keresztül. Adjak valamit a gyerekeimnek, a szüleimnek, a koncertközönségnek és az utókornak. Azt hiszem, ez a legfontosabb: adni valami jót! Michael Jordannek van egy mondata, ami egyfajta mottóm:
„Pályafutásom során több mint kilencezer dobást elhibáztam, vesztettem csaknem háromszáz mérkőzésen. Huszonhatszor vétettem el a rám bízott, győzelemhez szükséges utolsó dobást. Újra és újra hibáztam az életemben. Ezért tudtam mindig előrelépni.”
Valahol ezt vallom én is: csinálni kell, elhivatottságból, szívből, lehetőleg minél jobban, még akkor is, ha hibázunk, a tanulásnak sosincs vége. A rossz koncertekből, a hibákból csodásan lehet tanulni. Az élet velejárója.
– Nem hagyhatom el – és egyébként nem is akarnám elhagyni – a kérdést. Mit jelent Önnek az immár 27 éves Kék Madár Fesztivál? Honnan indult és hol tart most ez a kezdeményezés? Már az elnevezés is érdekelne, hiszen a kék madár többletjelentéssel bíró motívum…
– Mindig a mesék világában éltem, mai napig szívesen mesélek a gyerekeimnek, sőt írtam is sokat nekik. A Kék madár egy kedvenc mese volt mindig. Tiltil és Mitil keresik a boldogság madarát, a kék madarat, akit nem lehet kalitkába zárni. Az alapítvány ötlete a balesetem után jött. Spanyolországban koncerteztünk egy fúvósötössel, és elgázoltak minket. A legjobb barátom meghalt, engem pedig többéves kezelés és küzdelem várt. Amikor végül felépültem, csináltam egy koncertet Kocsis Zoltánnal és Berkes Kálmánnal a Kórház javára, akik „összeraktak”. Aztán ez olyan jól sikerült, hogy úgy gondoltam, Kalocsán csinálok egy alapítványt, amivel a beteg gyerekeken tudunk segíteni. Először csak egy koncert, majd kettő, majd kísérőrendezvények, aztán végül egy háromnapos fesztivállá nőtte ki magát a kezdeményezés, ahol mindenki, a legnagyobb művészek is ingyen lépnek fel. A befolyó bevételből pedig évente 50–70 beteg gyermek gyógyulását próbáljuk meg segíteni. Körülbelül 70–75 millió forinttal sikerült eddig támogatnunk őket.
– 2018-ban Ön tartott szakmai napot a Miskolci Szimfonikus Zenekar fúvós szekciójának. Milyen tapasztalatai vannak a zenekarral?
– Izgalmas dolog ez mindig. Sok zenekarnál voltam már ilyen szerepben és nagyon szeretem. Mindenképp érdekes, amikor nem egy karmester, hanem a belső munkát csiszoló valaki dolgozik a csapattal. Sok új dolgot adhat például abban, hogy egy akkord, egy harmónia, egy egyszerre indulás, egy piano, egy szóló hogyan szólal meg. Ehhez jó egy „külső fül”, aki szintén ezt csinálja nap mint nap. Rendkívül jó volt a tapasztalatom a zenekarral, nagyon szimpatikus társaság. Roppant fegyelmezett, odafigyelő csapat, nagyon szépen dolgoztak, pedig egy hosszú próbafolyamat volt, és nagyon nehéz darabokkal foglalkoztunk. Különösen jó hatással voltak rám, remélem, én is rájuk. Ami külön tetszett, hogy az idősebb és a fiatalabb generáció milyen szépen dolgozik együtt. Maga a közeg is nagyon megragadó, az a Malom épület, ahol a próbatermük van, rendkívül jó hangulatú.
– A Miskolci Szimfonikus Zenekarral Kovács Zoltán II. fagottversenyét prezentálja majd. Milyen a kapcsolata ezzel a művel? Milyennek tartja befogadói és művészi szemmel?
– Kovács Zoltán remek szerző és remek fagottos, jelenleg is az Operaházban muzsikál. Sokat játszom a darabjait. Az első fagottversenyét nekem írta, ezt a másodikat az egyik kiváló növendékemnek. Kortárs fagottversenyek ritkán szólalhatnak meg zenekarral, ezért is nagyon örültem, amikor megkerestek Miskolcról. Kovács Zoltán azok közé a szerzők közé tartozik, aki új dolgokat csinál, de hallgatható, tökéletesen populáris tud lenni a szó legjobb értelmében, ugyanakkor komoly feladatot jelent a zenekarnak és a szólistának is. Örülök, hogy ezt Budapesten is eljátsszuk majd együtt. Mindig jót tesz egy darabnak, ha többször elhangzik. Ez egy remek mű, rengeteg ritmikai és harmóniai variációval, a lassú részek tényleg mindig gyönyörűek. Azt mondom, ez egy jó buli lesz!
FényÁRnyék 1.
2019. október 27. vasárnap 16.00
Olasz Kultúrintézet, Budapest
Rossini: A sevillai borbély – nyitány
Kovács Zoltán: II. fagottverseny
Schubert: „Nagy” C-dúr szimfónia (D. 944)
Miskolci Szimfonikus Zenekar
Fagott: Lakatos György
Vezényel: Marco Balderi
