„Jaj! Mért, hogy mindig jól jár és célhoz ér, ki csal?” – ezekkel a szavakkal fejeződik be a német dalirodalom talán leghíresebb darabja, az ének- és szolfézsórák elmaradhatatlan szereplője, Franz Schubert szomorkás története a pisztrángról.
A három versszakos Lied, azaz dal igazi vérre menő drámát fest a hallgatók lelki szemei elé. Nézzük csak, mi is történik:
„A csermely halkan zúgott, hol útja völgyre nyílt.
Hűs mélyén pisztráng úszott, úgy surrant, mint a nyíl.
Oly tisztán, szépen látszott, én csendben ültem ott,
a vízben vígan játszott és messze csillogott,
a vízben vígan játszott és messze csillogott.”
Túl szép, hogy igaz legyen, a már-már idilli kép mindig baljós előjel, ezt minimum a thrillerekből tudjuk. Úszkál tehát a hal, de ekkor:
„Rút, álnok lesben állva egy férfi nézte őt,
nagy horgászbottal várta, a hal hogy arra jő.
A tiszta vízben, véltem, itt nem lesz semmi baj,
így meg nem fogja véle, hisz látja őt a hal.
Így meg nem fogja véle, hisz látja őt a hal.”
Szinte már felmerül az emberben az allegorikus értelmezés lehetősége is, de azért mi csak maradjunk a halnál. Itt már kétség sem férhet hozzá, hogy tragédiába torkollik a békés reggel, és valóban:
„A horgász cselre készül, mert unja már,
a csermelyt felzavarja végül. No, lám, amire várt,
már húzza, tépi horgát, a végén, a végén ott a hal.
Jaj! Mért, hogy mindig jól jár és célhoz ér, ki csal?”
Keserű tanulság ember és hal számára… Schubert egyébként annyira szerette ezt az egyszerű, de igen hatásos dalocskát, hogy 1819-ben, két évvel a megkomponálása után zongoraötössé dúsította a művet, mely a híres-nevezetes Pisztráng-ötösként vonult be a köztudatba.
