A múlt heti történeti rész után végre belemerülhetünk a Debreceni Református Kollégium zenei életének történetébe. Az intézmény az egyik jeles helyszíne hazánk zenetörténetének, elsősorban énekkara, a nagy hagyományokra visszatekintő Kollégiumi Kántus révén. Bár, mint látni fogjuk, a református puritánság azért időnként gátló tényező is volt…
A kórust 1739-ben Maróthi György kollégiumi professzor alapította. Maróthi vagyonos, tanult debreceni polgár gyermekeként született. Tizenhét évesen hét évig tartó külföldi tanulmányútra indult, amelynek többségét a baseli egyetemen töltötte: ott mintegy három évig részt vett a Collegium Musicum tevékenységében, de végzett tanulmányokat más svájci és holland egyetemeken is. 1738-ban érkezett haza, és elfoglalta a Református Kollégium történelem–, retorika– és matematikaprofesszori állását. A tapasztalt külföldi példák nyomán az iskolai élet több területén is reformokat, újításokat vezetett be.
A Kántus létrehozásának közvetlen oka nem a szórakoztatás szándéka volt. Debrecenben 1739-ben mintegy háromnegyed évig dühöngő pestisjárvány szedte naponta tucatszám áldozatait, ám a temetéseken – érthető okokból – a hozzátartozók nem lehettek jelen. Hogy a betegség áldozatai emberhez méltó búcsúztatást kapjanak, Maróthi professzor saját lakásán tanította be négy diákját a többszólamú éneklésre. Az, hogy temetési énekeknek négyszólamú zsoltárfeldolgozásokat választott, annak köszönhető, hogy külföldi tartózkodása idején meggyőződhetett e muzsikálási mód szépségéről. A járvány elmúltával a társaság együtt maradt, s folytatta a közös éneklést. Ilyen legendás kezdet jellemzi
az első hazai négyszólamú énekkar történetét.
A fiatal professzor hangszeres együttest, collegium musicumot is szeretett volna felállítani a kórus mellé, de a gondnokság hatáskörét ellátó városi tanács és a professzori kar még a zsoltárénekléssel kapcsolatosan sem volt hajlandó engedélyezni hangszeres zenét. Sőt, a többszólamú éneklést is csak templomon kívül hagyta jóvá. Maróthinak az a javaslata sem talált pártfogásra, hogy néhány tehetséges ifjút küldjenek külföldre zenét tanulni. De 1743-ban sikerült megjelentetnie A’ Soltároknak Négyes Nótájik című kiadványát, amelyben a genfi zsoltárok dallamait Szenczi Molnár Albert fordításával, valamint Charles Goudimel 1565-ben megjelent, egyszerű homofon összhangosításával társította.
E kiadvány révén honosodott meg Magyarországon a többszólamú éneklés
és alakult ki a magyar többszólamú kórusirodalom.
Maróthi kántusának példáját először Sárospatak vette át: a pataki kollégiumban kezdtek először e többszólamú zsoltárok mintájára az addig énekelt dallamaikból többszólamú változatokat készíteni.
A megvalósíthatatlan tervei miatt megkeseredett Maróthit 1744 októberében vérhas döntötte le lábáról, s hat nap múlva, súlyos szenvedések után, életének harmincadik évében elhunyt.
Utóda, csákvári Varjas János, aki Maróthi fiatal özvegyét vette feleségül, haláláig vezetője volt az énekkarnak, háromszor is újra kiadta – újabb és újabb bővítésekkel – Maróthi Zsoltárait.
A 19. század elején Zákány József professzor karolta föl a Kollégium zenei életét. Ő valósította meg Maróthi egykori álmát, az énekkar mellé „musicum collegium”-ot, azaz zenekart szervezett, bár bizonyos jelek szerint már Varjas János idején is használtak hangszereket a Kollégium diákjai: elsősorban hegedűt, s a 18. század végén már egy kis, pedál nélküli saját orgonája is volt az iskolának. Ezt erősíti meg Csokonai 1795-ből származó, Lengyel József kollégiumi szeniort köszöntő versének egyik sora:
Addig manualis orgona helyében
Zeng öt s hat kicsinyed kuckód üregében;
Kiket ide renddel hordván oskolába,
Cantusra hitvesed jön kurta gubába.
1798-ban, amikor a Fehérló fogadó udvarán az első debreceni színielőadásokat tartotta az id. Wesselényi Miklós által fenntartott kolozsvári színtársulat, Wesselényi levélben kérte a Kollégium consistoriumát, hogy járuljanak hozzá az előadásokon diákjaik muzsikálásához. A puritán iskolavezetés így foglalt állást: „Minthogy a magyar uraságok nagyon fejükbe vették, hogy a komédia a magyar nyelv fenntartására múlhatatlanul szükséges, hogy ellenökre ne látassék dolgozni a Consistorium, megengedtetik a muzsikálás, de nem fekete ruhában, hanem valami színes kaputban.”
1830-ban új orgona szólalt meg a Kollégium Oratóriumában, amelyet Benedikt Komornyik nagyváradi mester készített. Zárójelben érdemes megjegyezni, hogy ebben az évben hoztak határozatot, hogy a Nagytemplomban is építenek orgonát — azelőtt ugyanis az 1562-es Debreceni Hitvallás értelmében nem szólhatott orgona az istentiszteleteken. A kollégiumi hangszer felállítására Szoboszlai Pap István püspök kifejezett javaslatára került sor: „ebben annak kell fő célnak lenni, hogy a deákok orgonálni tanulhassanak, s úgy osztán ollyan ekklésiákba is mehessenek rectoroknak, amelyeknek templomában már orgona van, vagy ezentúl lesz.”
1848-ban az ifjúsági zenekar nemzetőrségi zenekarrá alakult át.
Az 1850-es évektől az énekkar Szotyori Nagy Károly karvezető irányításával a Kollégium Odeumát, a mai Kántustermet használta próbatermül. Itt nyilvános bemutatókat is szerveztek, s az egyházi énekek mellett egyre gyakrabban népies műdalok is elhangzottak. A karvezető az énektanításban is újított, amikor 1846-ban Énekhangzatos könyvet adott ki, melyben
a korabeli, hallás utáni tanításról áttért a zeneelméleti alapokat felhasználó énekoktatásra.
Az énekkar első főfoglalkozású karnagya, Mácsai Sándor 1885-1924 között az egyházi zene tanáraként működött a Kollégiumban. Nem volt okleveles zenész, de igényes, a helyi zenei hagyományokat ápoló szakembernek bizonyult. Sokat tett a debreceni Csokonai-kultusz ápolásáért: a nagy költő énekelhető verseit (A Reményhez, A tihanyi Echóhoz, A csikóbőrös kulacshoz) a korabeli városi irodalmi rendezvények elmaradhatatlan elemeivé tette. Az egyre rendszeresebbé váló külső szereplések bevételét a kórus a kottatár bővítésére és jótékonysági célokra fordította.
Mácsait Szigethi Gyula követte. Az ő munkálkodása idején érintette meg a Kántust erőteljesen a kodályi, bartóki szellemiség.
1939-ben az ősi Kollégium 400. évfordulóját zenei szempontból is méltóképpen ünnepelték meg: pályázatot írtak ki énekkari mű megírására. Az 1. díjat Halmos László: Élet, élet, élet című műve nyerte el; a 2. és 3. helyezett Vikár Sándor és Pongrácz Zoltán egy-egy műve lett. A jubileum zenei megkoronázása Kodály Psalmus Hungaricusának 1939. március 14-én a Nagytemplomban történő előadása volt.
Legközelebb innét folytatjuk!
