A minap készítettem interjút Tóth Árpáddal, a Csíkszerda karnagyával, és ennek kapcsán gondolkodtatott el, mi az oka, hogy alig hallgatok kóruslemezt? Egyáltalán: mit hallgatok, mikor, mely életszakaszaimban, hangulataimban? Egyáltalán: van-e szabály? Írásom első részében Mozart és Haydn kerül előtérbe!
Szabály nyilván nincs, vagyis bármikor megeshet, hogy akármit hallgatok – de tendenciákat meg lehet figyelni. Írtam már arról, hogy hároméves koromban Stravinsky jól megfért Bach, Mozart és Vivaldi társaságában. Viszont a gyerekként szívesen hallgatott összes zeném zenekari mű volt. Kamarazenével hangversenyen rendszeresen találkoztam már alsós koromban is, de sokáig nem jutott eszembe, hogy otthon is keressem. Amikor meg elkezdtem pénzt keresni, egy darabig szóba se jöttek a szólózongora-lemezek, arra valahogy sose tellett, noha a komplett CD-katalógusokban be volt ikszelve ezek is…
Vagyis tudtam, hogy „illene” ezeket is beszerezni, de mindig volt fontosabb.
Az ízlés kialakulása, alakulása mindenkinél egyénileg változhat, egy zongorista növendéket pl. könnyebben érdekelheti, a nagyok hogy adják elő azt, amit már ő is pedzeget. Vagy akinek énekesi tehetsége/ambíciója van, az Schubert-dallemezekkel segíthet magának túlélni a lenti (Lenti-i) katonaság bugyrait (konkrét példa, 1986/87).
Az első versenymű, melyet kívülről tudtam, nekem is a Haydn Csellóverseny volt (na jó, kettő, mert mindkettő, de a szonáták jóval később, egyetemista koromban jöttek, a szólóművek pláne.
Az első lehetséges kedvenceket a gyerek készen kapja – vagyis a Petruska először nem véletlenül kerül a lemezjátszóba. Illetve van, hogy véletlenül (apaként pl. véletlenül tettem fel Respighit az akkor pár hónapos Dénesnek, aki nagyon élvezte), de erről a gyerek nem tehet.
Később alakul ki a személyes ízlés, a személyes kedvencek (melyek persze követhetik a „készen kapottakat”, vagyis egy Petruskához könnyen társul egy Tűzmadár). És még ekkor is bőven vannak körülmények (illetve voltak, az én gyerekkoromban): mi van otthon, mit adnak, mit nem adnak a rádióban, milyen koncertélményekhez jut az ember, mi kapható, mi nem kapható a lemezboltokban (ahol akkoriban a Hungaroton, illetve – erősen véletlenszerűen szűrten – a keleti blokk lemezein kívül alig volt valami).
Az én (legalább részben) matekos agyamhoz pl. a kötött formák mindig is jobban passzoltak, a szonátaforma mibenlétére magamtól jöttem rá – amikor Mozart 338-as C-dúr szimfóniáját tanultuk (ezt vagy az Óra-szimfóniát mint megerősítést Záborszky Kálmánnak köszönhetem). Ezzel kapcsolatos az az (egyáltalán nem jó) emlékem is, amikor egy külföldi nyaraláson rá kellett jönnöm, hogy abszolút hallásom van. Énekeltem magamban a Mozartot, és minduntalan G-dúrba tévedtem – míg rá nem jöttem, hogy hiszen ez jól van így, de hát honnan is tudom, hogy ez G-dúr, amaz meg C. És akkor leesett – de az eltévedés miatti kétségbeesés máig erősen él bennem, emiatt a megoldás (a szonátaforma és az abszolút hallás felismerés)
semmiféle heuréka-élményt sem hozott, sokkal inkább a „hacsakúgynem” rácsodálkozását.
Kiskamaszként Mozart uralt mindent, ettől még persze a sok Haydnt (londoni szimfóniák), és a zenekari Beethoven dübörgését a családom sem úszta meg. Mozartnál a szimfóniákhoz divertimentók, szerenádok jöttek, meg persze a Requiem, a zongoraversenyek csak később (az 503-as C-dúrhoz a 488-as A-dúr csatlakozott először, de egyáltalán nem könnyen, kellett hozzá egy betegség, meg a preszuppozíció, hogy Mozart nem lehet rossz).
Rém konzervatív voltam – de ismét igaz, hogy közben észrevétlenül bővült a repertoár, hiszen jártunk koncertre, a Varázsfuvolát és a Szöktetést valahogy és valamiért mégiscsak tudtam fejből. És a Bartók Concertót is, azt gyakran hallgattam, meg sok Stravinskyt, Ravelt, egyre több Brahmsot, Schubertet, Dvořákot, és persze naponta „elvezényeltem” a széken állva a Moldvát és a Denevér-nyitányt… – de ezeket majd egy másik bejegyzésben tárgyalom.
Új műveket hozhatott egy koncert-, egy megnyerő felvétel. Utóbbiakat nagyobb részt a Bartók Rádiónak (lánykori nevén a 3. műsornak) köszönhetem, ahol nagy biztonsággal lehetett egyenletesen jó előadásokat magnóra venni (vagyis Böhmöt, Karajant, olykor Bruno Waltert igen, Furtwänglert, Knappertsbuscht, Mengelberget stb. alig, akkor inkább a Kossuthon, este 11 és éjfél közt, egy idő után csak középhullámon, mondván, ez a monó szar oda jó lesz…). És persze nem hozott a Bartók „ismeretlen” szerzőket, mondjuk Joseph Martin Kraust, hogy a Mozart vagy pláne a Bach előtti időkről ne is beszéljünk…, és most nem arról van szó, hogy a régizene (vagy Mahler vagy Bruckner vagy mittudomén, Pfitzner) azóta jött divatba, hanem arról
a generálkonzervatívizmusról, mely népnevelési szándékkal társult
– és ez azóta is így van, divatok ide vagy oda. Viszont az alapokat meg lehetett tanulni a 3. műsorból, nem szeretnék hálátlan lenni, sőt.
Ráadásul az is van, hogy az embernek adott ideje jut zenére (még ha számoljuk is a kádat és a villamost), főleg ha nem ebből él, és van, aki extenzív módon törekszik minél szélesebb „lefedettségre”. Én viszont nem unom meg a Kis éji zenét sem, holott aligha jelentene nagy nehézséget, hogy lekottázzam mondjuk a csellószólamot, vagy beintsem az összes belépést egy közismert szimfóniában (a könyvespolcnak, persze). Ez nem erény vagy gyengeség, én ilyen vagyok, más meg másmilyen.
Az opera gyakorlatilag kimaradt. Ehhez egy jobb Operaház kellett volna, de biztos én is hibás vagyok, nem szeretem, ha a zene a dráma szolgálatában áll, vagyis alárendelt: ha szomorúnak kell lenni, ha baj van, és vidámnak, ha boldogság vagy tréfa… Igaz, ez az oratorikus művekben kevésbé zavart, mégis talán ezzel függ össze, hogy a h-moll mise közelebb áll hozzám, mint a passiók. A miséknek kiszámítható (szinte matematikai) a dramaturgiája, vagyis tud létezni egyfajta kaptafa hozzájuk. Haydn kései miséit máig nagyon magasra taksálom.
Mindig azt mondtam, hogy Mozart a kedvencem, és az ő esetében tényleg minden érdekelt. Ha „ismeretlen” szerenád, versenymű, német tánc, később mise, vonósnégyes, szonáta, opera került a látókörömbe, igyekeztem minél előbb megismerni (és megtanulni), míg Haydn esetében a (kései) szimfóniák, misék és a csellóversenyek mellé csak a vonósnégyesek törtek be mind nagyobb számban (később a triók is). Nem érdekelt a Doráti-féle szimfónia-összkiadás, míg Böhm Mozart-összesét gyakran hallgattam.
Ma is Mozart a kedvencem, egy akkordból felismerem mondjuk a Figarót (múlt heti konkrét eset, az autóban bekapcsoltam a rádiót), a Haydn-operákat viszont nem ismerném fel, és nem is érzem azt a kényszert, hogy ezen változtassak. Viszont mióta megszereztem Fischer Ádám Haydn- (később Mozart-) szimfónia-dobozát, alig tudok betelni.
És be kell látnom, a nem híres Haydn-szimfóniákban sokkal több invenciót érzek, mint a korai Mozartokban. Ez ismét a kaptafa kérdése: Haydn nem mérnök, nála nem kaptafa van, hanem keret, Mozart viszont kevésbé a forma áthágásában talál lehetőséget arra, hogy invencióját kiélje. Fischer Ádám doboza persze nála is hozott „új műveket”, olyanokat, melyeken Böhm előadásában könnyedén átsiklottam, itt viszont ha nem is „nagy műveknek”, de apró remekeknek tetszenek.
Szóval Mozart a kedvencem, de Haydn „gyarlósága” és (főleg) humora olykor még közelebb áll hozzám. Rajongok a szisztematikus fegyelmezetlenségéért, amitől minden műve egyéniség.
Szerencsére a kérdés (a Mozart–Haydn-kérdés) nem vagylagos, de vannak korszakok, amikor inkább egyik vagy másik vonz. És talán csak amiatt gondolom, hogy Mozart a nagyobb kedvencem, mert hozzá térek vissza, ha baj van. De ez is inkább tendencia, mint törvényszerűség.
