A mai ablakban tulajdonképp se téli, se karácsonyi nincs, mert a benne feldolgozott események márciusban zajlottak. Ez az ablak nem nyílik, ez már alig-érintésre is kicsapódik.
A 20/20 a szemészetben a tökéletes éleslátást jelenti. Egy bizonyos kor fölött, tapasztaljuk mindannyian, ez a megfelelő szemüveg nélkül már csak vágyott állapot. Egy jó szemüveg pedig nem olcsó, és nem szükségszerűen a keret, hanem a megfelelő fókuszú lencse drágítja meg.
Erről a hétköznapokban ritkán használt mértékegységről kapta címét egy majd’ tíz éve bemutatott darab, ami a Marosvásárhelyen 1990. március közepén-végén zajlott eseményeket dolgozta fel – fekete március, marosvásárhelyi pogrom, violenţele interetnice de la Târgu Mureş, találjuk az interneten így is, úgy is –, a városban gyűjtött élettörténetekből, félszáz interjúból állt össze független produkcióban, magyar és román, vásárhelyi és az ország egészen más részéből származó alkotókkal. Egyszerre volt távolságtartó látlelet és zsigeri vallomás múltról és (természetesen akkori helyi érdekű) jelenről, de vállaltan az egymással, és nem egymás mellett élés, a kibeszélés és nem az elfojtás mellett tette le a voksot.
És most ugorjunk ’90 márciusához képest térben-időben: néhány hónap vissza, néhány száz kilométer nyugatra. Az Alföld legközepén vagyunk, a Tisza bal partján, egy teljesen átlagos januárban, a téli szünet utáni első, osztályfőnökivé tett matekórán. Gyakran volt ez így, fogalmam sincs, hogy értünk végére a kötelező penzumnak, ezért aztán nem lepődtünk meg azon a kérdésen, történt-e velünk valami érdemleges vagy fontos a szünetben. (Sőt örültünk annak, hogy már megint nem matekozunk. Gyarló az ember. A gyerek meg pláne.)
14 évesen mi az érdemleges vagy fontos decemberben? Értelemszerűen a karácsonyi ajándék. Pontosan emlékszem, hogy azt mondtam, velem semmi nem történt. A kérdés elért Farkas Bélához, aki kicsit dadogva – mert mindig dadogott, ha izgult – elmondta, hogy az apukája egy ismerősével Erdélybe ment, hogy gyógyszert meg ennivalót vigyen. Akkor, úgy emlékszem, fel se fogtuk, ez mekkora tett volt, pedig néztem a Tőkés-interjút meg a bukaresti tévéközvetítést, csak valahogy olyan térben-időben távolinak, felfoghatatlannak tűnt a diktatúra is, a megdöntés is.
1989-ben plusz 2,5-es szemüveget hordtam, olyat, ami a kancsalságot is korrigálta. Az ún. fiatal felnőtt évekre kinőttem mindent, de ha nagyon elfáradtam, éreztem, ferdül a tengely. Némi koncentráció után a helyére került minden. Az évek teltek. Néhány hónapja azt vettem észre, az izmok hamarabb gyengülnek, a szemgolyó-visszaugrasztó reflex reakcióideje megnő, ennek következményeként kisebb vagyont hagytam a szemüvegboltban. De annak, hogy ne rossz fénytörésben lássak, ára van.
