Vaszilij Vasziljevics Kandinszkij festő, író 1866. december 4-én született Moszkvában és 1944. december 13-án hunyt el a franciaországi Neuilly-sur-Seine-ben. Cikkünkben téli képeire vetünk egy pillantást.
„Kandinszkij miután hallotta Moszkvában Wagner Lohengrinjét az absztrakció felé fordult.” Ne csóváljuk a fejünket, az indokláshoz használjuk a szinesztézia fogalmát. Baudelaire emlékezetes, épp a Lohengrin kapcsán született mondata így hangzik: „Az lenne a meglepő, ha a hang képtelen lenne a szín kifejezésére.” Innen már csak egyetlen lépés az, hogy a hangokból a színeken túl lehetnek formák is.
Különösen azok után, hogy Kandinszkij remek fotografikus memóriával rendelkezett, és a szinesztetikus érzékelés is jellemző volt rá már gyerekként, mi több, a színekhez folyamatosan hangokat kapcsolt. Mindezeken túl úgy kezelte a festékeket, mintha lények lennének. Azt mondta: „Néha hallom a színek sóhaját.”
A jogfilozófusként indult, majd Münchenben festészetet tanult Kandinszkijre a Lohengrin mellett nagy hatással volt Monet Szénakazlak című festménye is. Pontosabban a hiány és a bosszankodás, mert nem találta rajta az alakokat, a természeti motívumokat, és akkor még érezte, „egy festőnek egyszerűen nincs joga effajta homályossággal festeni”. Később viszont a saját dugájába dőlt ezzel. Az egyik festményét véletlenül fordítva, fejjel lefelé akasztották a falra, ami oda vezetett, hogy Kandinszkij rájött, a realista megfeleltetés, az ábrázolás, sőt par excellence jelentés nélkül is van hatása egy képnek.
A romantikától az impresszionizmuson – amire ezek a képek mutatnak példát – át az absztraktig eltelt jó néhány év Vaszilij Kandinszkij életében, ami elméletalkotáshoz is vezetett, később művészetfilozófiai írásai is megjelentek:
„Vannak hideg vagy meleg, világos vagy sötét, szúrós és sima, lágy vagy kemény színek. (…) A kék és a vörös, a hideg és a meleg közti feszültség a szellemit és a szenvedélyt fejezi ki. Csökken a feszültség, ha összekeverjük őket, az így létrejött sárga maga a nyugalom. A fehér a nagy csend, a fekete a naplemente utáni halott semmi, a szürke pedig hangtalan és mozdulatlan. Az égő vörös a hatalom, az energia, az öröm és a győzelem érzetét kelti.
A formák is önálló karakterrel és hangulattal rendelkeznek. A kör a tökély és a teljesség, míg az átmérőn nyugvó félkör a nyugalom, a csúcsával felfelé mutató háromszög az energia megtestesítője. A formák tekintetében kulcsszerepe van az iránynak, hasonló a helyzet a vonalakkal: a vízszintes a nyugalmat, a felfelé irányuló örömöt, a lefelé mutató pedig szomorúságot fejez ki. A zenéhez hasonlóan a festészet is rendelkezik ritmussal, jellemzők rá az ismétlések és a vezérmotívumok.”
