Lassan véget ér ez a régizenei eseményekben, kurzusokban is bővelkedő forró nyár, melynek programjaiban többek között a Csodaforrás Alternatív Régizenei Egyesület vezetőjeként, kurzusszervezőként ismét volt alkalmam aktívan részt venni.
Visszatekintve örömmel mondhatom, a mostanra megszokott és elfogadott kommersz régizenélés dömpingje mellett úgy tűnik, van még némi igény a régebbi korok zenéinek korhű megszólaltatására, a korabeli hangzás kutatására is. Egyesek számára talán furcsának tűnhet ez a megfogalmazásmód, de a régizene-játszás újabb irányzatait, átalakulását közelebbről követők bizony napról napra szembesülhetnek azzal, hogyan marad alul a korhűség (néha még a látszata is) a praktikus szempontok, üzleti, és/vagy karrier-érdekek világában. A túlélésért, megélhetésért folytatott küzdelem sok régizenészt is nagyon hamar a kompromisszumok irányába terel (erről a tendenciáról itt a blogban számtalanszor volt már szó), így nem meglepő, hogy az igazán „praktikusan” gondolkodó oktatók kurzusokon is hajlamosak ezt elnézni, sőt támogatni.
Néhányan közülük odáig mennek, hogy a zenei, előadói korhűségre törekvést eleve lehetetlen bolondságnak tartják (hogy erősebb kifejezéseket ne is említsek), s ennek időnként hangot is adnak. Mindezek következménye az a számtalan, néhol barokk gesztikával és újonnan felfedezett régi-új művekkel is „korhűnek” hirdetett hangverseny, melyekből éppen csak a korhű hangszeres játéktechnika és hangzásvilág hiányzik. E koncertek még leginkább a múlt század nyolcvanas éveinek „barokk” zenekari ideálját testesítik meg, ezekhez lennének hasonlíthatók, ha ebben a koncepciójukban legalább egységesek lennének.
S bár az oktató feladata, hogy az életre (a fent leírtakkal jellemezhető megszokottra?) neveljen, mégsem titkolhatom a büszkeséget, látván, milyen lendülettel vetették bele magukat idei kurzushallgatóink is a régebbi korok, hangszerek hangszertechnikáinak kipróbálásába, elsajátításába vagy például a menzurális notáció gyakorlati használatába a partitúrát nélkülöző, naponkénti közös lapról éneklés során.
Megélhetési szempontból nem kevésbé utópisztikus elképzelés a görbekürtök, rebab és más középkori hangszerek bemutatása, a középhangos intonáció konzekvens használata, vagy a szólamonként egy énekest foglalkoztató kórusok előnyben részesítése adott korszakok és repertoár szerint. A korhűségre való törekvés ennek ellenére egy pillanatra sem kérdőjeleződött meg nyári kurzusaink során. Külföldön tanult és részben onnan is érkező tanáraink személyes példája és elhivatottsága úgy tűnik, elegendőnek bizonyult a résztvevők ösztönzésére.
Mondhatnánk, hogy rendszeresen visszatérő vonós hallgatóink száma is magyarázatot adhat arra, miért nagyobb nálunk az országos átlagnál a korhű 18. századi hangszertechnikát, sőt korábbi repertoár esetén a még nagyobb kihívást jelentő, úgynevezett hegedűs „mély tartás” avatott művelőinek aránya. Idei első egyhetes új-zélandi zenekari kurzusunk hasonló tapasztalatai azonban arra engednek következtetni, hogy nem csak erről lehet szó.
Ami pedig munkánk hangzó eredményeit illeti, a Szentendrei Teátrum által támogatott augusztusi barokk minifesztiválunk koncertjein a nagyszámú közönség tetszésnyilvánítása és elismerő szavai mindenesetre biztató jelnek tekinthetők: valószínűleg „átment” a korhűség igényének üzenete és ennek hatása.
A körülményekhez alkalmazkodó, lényegesen korlátozottabb marketing és anyagi források ellenére tehát a mérleg mindenképpen pozitív: látszik a fény a régizene-játszás, a hangzó korhűségre törekvés hosszú és göröngyös alagútjának végén. Természetesen sok még a hiány, fejlődnivaló is. Nem mindenkinek telik még megfelelő hangszerre, húrokra a különböző repertoár adekvát előadásához, de mindezek tudatában is tiszta a cél és az irány: Vissza a korabeli forrásokhoz, vissza a jövőbe!
