Robert Schumann nevezte így Johann Sebastian Bach János-passióját egy írásában, melyben ugyanakkor kijelentette, szerinte e mű „sokkal merészebb, erőteljesebb, költőibb, mint a Máté evangéliuma szerinti másik passió”. A János-passiónak végül a 20. század második felében elindult historikus mozgalom hozta el az egyenlő bánásmódot. A mű John Eliot Gardiner vezényletével és az English Baroque Soloists & Monteverdi Choir előadásában május 14-én hallható a Bartók Tavasz keretében.
Ma már efféle összehasonlítások nemigen játszanak közre Bach passióinak megítélésében, a 19. században azonban még jócskán érte negatív diszkrimináció a Máté-passiónál terjedelmében valóban rövidebb és előadói apparátusát tekintve is szerényebb kisebb testvért. Nem mindenki rajongott érte annyira, mint Schumann: az 1873-ban megjelent átfogó Bach-életrajzáról ismert német zenetörténész, Philipp Spitta – akinek igen nagy része volt a Bach-kánon kialakításában – kifejezetten tagadta, hogy a zenetörténet e remekműve elérné „a tökéletesség legmagasabb fokát”. Ám ha figyelembe vesszük a romantikus kor művészetfelfogását és monumentalitás iránti igényét, ezen a kijelentésen aligha csodálkozhatunk.
Lipcsében először 1721-ben mutattak be passióoratóriumot, a Bach elődjeként szolgáló Johann Kuhnau Márk-passióját, amelyben szó szerinti bibliaidézetekből állt össze a szenvedéstörténet: drámai recitativókból, valamint a tömegjeleneteket szimbolizáló kórustételekből, az úgynevezett turbákból, ezeket gazdagították a költői szemlélődést jelentő áriák és ariosók, melyekhez megverselt szövegeket használt a komponista. Fontosak voltak még a gyülekezet reakcióját jelképező korálok, ezek valós népénekek dallamát és szövegét dolgozták fel. A harminckilenc esztendős Bach, aki épp legelső évét töltötte új pozíciójában, igencsak komoly ambíciókkal és hasonlóan nagy megfelelési vággyal látott neki a János-passiónak.
A cikk eredetileg a Bartók Tavasz Művészeti Hetek nyomtatott magazinjában jelent meg.
A hagyományokkal nem szakíthatott, a librettó azonban így igencsak nehéz feladat elé állította a zeneszerzőt, hiszen a Bibliából vett tömör passzusokat ki kellett egészíteni verses tételekkel is az áriák, ariosók és kórusok megkomponálása érdekében. Míg a Máté-passió szövege homogén és egységes lett a szövegíró Picander közreműködésének köszönhetően, addig a János-passió írása idején Bachnak nem állt rendelkezésére költő, aki rímes formába ültette volna a szöveget, így az ária- és kórustételek szövege több különböző forrásból került be az oratóriumba.
Talán már az első félreértés megpecsételte a mű sorsát, Bach ugyanis jóhiszeműen azt gondolta, hogy az 1724. április 7-re tervezett passió-előadás – az ünnepi helyzeten túl már csak az apparátus miatt is – a nagyobb terű Tamás-templomban valósulhat meg.
Mire a tanács négy nappal nagypéntek előtt jelezte, hogy a helyszín évente váltakozva hol a Tamás- templom, hol a Miklós-templom, s az ominózus esztendőben épp az utóbbi volt soron, addigra már a műsorlapot is kinyomtatták – hibásan, a Tamás-templom megnevezésével.
Beletörődve a változásba, a komponista ezek után kérte a kellő méretű hely biztosítását a muzsikusoknak, továbbá a csembaló megjavítását. Bach kibővítette a vonósszekciót, continuóként az evangélista recitativói esetében csembalókíséretet, Jézus megszólalásainál orgonát írt elő, továbbá addigra már elavult hangszerek – harántfuvolák, két viola d’amore, viola da gamba és lant – is bekerültek az együttesbe az árnyalt zenei kifejezés érdekében.
Bach az évek során többször is átdolgozta a János-passiót, ami azt is jelentheti, hogy igen közel állt a szívéhez.
1725-ben jelentős módosításokat hajtott végre, majd 1728-ban újabb átalakítások után ismét előadatta a művet. 1739 körül újabb revíziót kívánt végrehajtani, és elkezdett egy, a Máté-passió kéziratához hasonló tisztázatot készíteni, ám ez a huszadik oldalon félbeszakadt, minden bizonnyal azért, mert tíz nappal nagypéntek előtt a városi írnok megkereste, hogy közölje vele: „a muzsika, melyet a közelgő nagypénteken előadni szándékozik, mellőzendő, amíg rendes engedélyt nem kap rá”. Erre a zeneszerző azt válaszolta, hogy „neki mindegy, hiszen amúgy sem származott volna belőle semmi haszna, csupán teher volt számára”. Vagyis a döntés miatt Bach feltehetően megsértődött, és ezért nem folytatta a partitúra tisztázatát.
A halála előtti 1749-es évben azonban ismét elővette művét: ebben az utolsó változatban főképp a korábbi változtatásokat törölte, szinte visszaállítva az 1724-es első alakot. Ahogyan a Bach-kutató Christoph Wolff is fogalmaz könyvében, „a János-passiót a befejezetlenség aurája lengi körül”. Wolff szerint Bach munkája Jézus Krisztus mennyei királyságának mindenhatóságát hangsúlyozza, és az válik a legfontosabb momentummá, hogy Jézus győzedelmeskedik a halál fölött.
Más elemzők a zene drámai tömörségét szokták a mű legnagyobb erényeként emlegetni, kiemelve, hogy a darabban Krisztus sokkal inkább szenvedő emberként jelenik meg. Bach a János-passióval olyasfajta univerzális teljesség zenében való megfogalmazását célozta meg, amely megkívánta, hogy a komponista időről időre visszatérjen e művéhez annak érdekében, hogy ezt a teljességet az alkotó, hívő ember által elérhető legtökéletesebb módon önthesse hangokba.
