A zeneművészeti alkotások műfajai minden esetben a történeti realitást képviselik: normáikat a zeneszerzők magukévá tehetik, megkerülhetik vagy akár át is léphetik. Bartók Béla zenéje sokszor rendkívül innovatív és egyedi, alkotópályája során azonban sohasem szakított az elődöktől örökölt műfaji hagyománnyal. Hátrahagyott oeuvre-je ugyan „csak” a világi műfajokra szorítkozik, de azon belül kaleidoszkópszerűen változatos: nem egy olyan alkotó képét tükrözi, aki csupán néhány jellemző zsánerben volt kiemelkedő.
A nyugati művészi zene főáramában ma is létező, a hangversenyéletet is meghatározó műfajok a 17-18. században alakultak ki, és a 19. században, a beethoveni életművel és annak közvetlen recepciójával érték el végérvényesnek tekintett formájukat.
Bartók kompozíciói korának legfontosabb apparátusaira – zenés színház, szimfonikus zenekar, vonós kamarazene, szólózongora, dal – készültek. Legtöbb művét saját hangszerére, zongorára komponálta. Az 1900-as évek első évtizede folyamán több úttörő ciklust alkotott, melyek egy része a friss népzenei élményeken, illetve az azokból leszűrt legfontosabb tanulságokon alapszik, más része azonban korának legaktuálisabb zenei irányzataihoz kapcsolódik. A korszakot lezáró Allegro Barbaro (1910-11) egyik legismertebb és legnépszerűbb zongoraműve.
Zongoraéletművének az I. világháború éveiben keletkezett része szintén rendkívül változatos képet mutat: egyszerű népzene-feldolgozások – például Román népi táncok (1915) – és koncertpódiumra szánt eredeti alkotások – Szvit (1916) – mellett merészen újító hangzású etűdök és elvont népzenei feldolgozások – Improvizációk magyar parasztdalok fölött (1920) – is keletkeztek ekkor. Néhány év szünet után, 1926-ban hirtelen tömérdek billentyűs mű hagyja el a műhelyét, ezek – köztük a Szonáta és a Szabadban – zongorára írt alkotói termésének betetőzését jelentik.
Bartók 1908 és 1911 között, Gyermekeknek címmel komponálta első pedagógiai célú zongoraciklusát, és a 20. század talán legnagyobb hatású zongoradarab-sorozata is hozzá kötődik: az 1930-as évek folyamán írt Mikrokosmos.
Bartók az egykori „házi” műfajok közül a zongora-zene mellett a dalirodalmat is jelentős mértékben bővítette: népzene által ihletett alkotásokkal éppúgy, mint az expresszionizmushoz közelítő Ady-megzenésítésekkel. Természetesen nem szabad megfeledkezni az életművet átszövő hat vonósnégyesről sem (1908-09, 1914-17, 1927, 1928, 1934, 1939), amely a legjelentősebb ciklus Beethoven kései vonósnégyesei óta.
Bartók kamarazenei munkásságának további fénypontja a két rendkívül összetett hegedű-zongora szonáta (1921-22), a pedagógiai célzatú 44 Duó két hegedűre (1932), a két zongorára és ütőhangszerekre koncipiált, rendkívül innovatív Szonáta (1937), a zongora, hegedű és klarinét szokatlan triójára írt Kontrasztok (1938), illetve a bachi magasságokat ostromló, szólóhegedűre írt Szonáta (1944).
Zenekari művei ugyan sokszor rövid alkotások, némelyek közülük meglévő darabjainak hangszerelt változatai – például a két hegedűre és zongorára vagy zenekarra írt Rapszódia (1928) -, mégis Bartók nevéhez köthető a 20. század egyik legeredetibb zenekari darabja, a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára címmel illetett tulajdonképpeni kamaraszimfónia (1936), illetve a korszak egyik leggyakrabban játszott zenekari műve, a Concerto (szintén „látens szimfónia”), amelyre 1944-es ősbemutatója óta a hangversenyrepertoár egyik „klasszikusaként” tekintenek.
Mellettük a vonószenekari Divertimento (1939), illetve a három zongoraverseny (1927, 1930-31, 1945), a hegedűverseny (1937-38) és további két, az életmű szempontjából „problematikus” koncertáló mű (a fiatalkori 1. hegedűverseny és a befejezetlen Brácsaverseny ) vert gyökeret a hangversenypódiumokon. Bartók a Balázs Béla szövegére írt A Kékszakállú herceg vára (1911) című egyfelvonásos operájával tulajdonképpen egymaga teremtette meg az addig nem létező magyar operai prozódiát. Második szín-padi műve, A fából faragott királyfi (1914-17) szintén Balázs-szövegre írt egyfelvonásos mű, de nem opera, hanem táncjáték. Az 1918-19-ben komponált, ám csak 1922-ben meghangszerelt A csodálatos mandarin a zeneszerző szerint „egyfelvonásos pantomim”; a Lengyel Menyhért szövegére írt zene Bartók egyik legradikálisabb alkotása.
Bár a kórusművek nem tartoznak Bartók legismertebb kompozíciói közé, fontos részét alkotják a magyar mester művészetének. Egy részük magyar, szlovák és román népdalok feldolgozása, más részük költői és népköltési szövegek megzenésítése. Bartók komponált zongorakíséretes kórusműveket is, a legkiemelkedőbb azonban a kórus mellett tenor és bariton szólistát, illetve szimfonikus zenekart foglalkoztató Cantata profana – A kilenc csodaszervas (1930) című kompozíció, amely Bartók Béla sokszor kifejtett alapeszméjének, a népek testvérré válásának egyik legmarkánsabb zenei megfogalmazása.
A cikk eredetileg a Bartók Tavasz Művészeti Hetek nyomtatott magazinjában jelent meg. A szerző zenetörténész, a BTK Zenetudományi Intézet Bartók Archívumának fiatal kutatója.
