Elavulhat-e a mesékben rejlő tanulság? Szükség van-e toposzok modernizálására? Mit értenek meg a gyerekek egy százéves történetből, a rég keletkezett népmesékből? A kérdések mögött felsejlik a dilemma: hogyan vélekedünk mi magunk gyerekkori meséinkről, ha egynémelyiktől mégis igyekeznénk megóvni utódainkat? Csengery Dániel Holle anyó című gyermekoperájának bemutatója (április 15-16.) kapcsán három olyan kortárs meseíró segítségével jártuk körül e fontos kérdéseket, akiknek gyakorló szülőként is rálátásuk van a témára. Dániel Andrással, Fenyvesi Orsolyával és Harcos Bálinttal a klasszikus mesék örök érvényű mondanivalójáról és arról is beszélgettünk, miként hasznosítják ezeket az értékeket saját munkáikban.
Jacob és Wilhelm Grimm 1812 és 1857 között hét (egyre bővebb) kiadást megélt mesegyűjteménye, a Gyermek- és családi mesék első teljes magyar nyelvű közreadását 1989-ben vehették kézbe a hazai olvasók Adamik Lajos és Márton László szöveghű fordításával. A 211 meséből álló antológia egyik közismert darabja Holle anyó története, ezen alapszik a Müpa 2020-as Zeneműpályázatán díjat nyert gyermekopera is. De vajon szólhat-e egy kétszáz esztendeje feljegyzett történet a mai gyerekközönséghez?
Mitől lesz klasszikus a mese?
A mesék definíciójának, kategorizálásának kérdéseiről a modern mesekutatás egyik atyja, Vlagyimir Propp ír részletesen A mese morfológiája című 1928-as kötetében. A szovjet-orosz folklorista volt az első tudós, aki hazája népmeséit elemezve meghatározta, hogy azok milyen elemi alkotórészekből épülnek fel. Az általa megalapozott rendszer kritériumait átvéve cikkünkben klasszikus mese alatt mi is a népmeséket, a Grimm fivérek és Hans Christian Andersen munkáit, továbbá azokat a régmúltban keletkezett magyar és külföldi műmeséket értjük, amelyek kanonizálódtak a gyerekirodalomban, közismertek, és a mai napig jelentős olvasótáborral rendelkeznek.
Tényleg nem félünk a farkastól?
Okoz-e maradandó traumát a gyermek olvasónak a boszorkány kemencébe vetése vagy a kis hableány tajtékká omlása? Ma már tudjuk, hogy a népmesék alapvetően a felnőtt közönség szórakoztatására és okulására szolgáltak, illetve Andersen és a Grimm fivérek sem csak a kicsiknek szánták műveiket. Hogy a mesék félelmetessége miatti aggályok mennyire nem új keletűek, arra jó példa, hogy már Bruno Bettelheim is külön fejezetben igyekezett megnyugtatni a szülőket A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című, 1976-ban megjelent munkájában.
Az osztrák származású gyermekpszichológus kifejezetten üdvözítőnek tartotta, hogy a gyermek történetek, mesék formájában is találkozzon a mindennapok árnyoldalával. A szörnyek, démonok és más rémisztő figurák ugyanis elősegítik, hogy megélhesse a természetszerűleg benne lakozó agressziót, dühöt és félelmet, miközben mintát is kap negatív érzései kezeléséhez. Bettelheim rámutat, hogy a gyermek elméjébe nem a mesék hatására kerülnek a pusztító, durva vagy épp szorongató gondolatok, hanem a tudattalan révén mindig is jelen voltak. A feloldásukhoz szükséges értelmezési képesség azonban ebben a korban még hiányzik. Ha gyermekünknek kizárólag az élet kellemes dolgairól mesélünk, akkor ezzel hatalmas feszültséget keltünk benne, hiszen negatív érzéseivel magára marad. Azt gondolhatja, hogy vele van a baj, azaz: ő a szörnyeteg. A mese „a gyerek valóságos lelki és érzelmi színvonalán fejti ki hatását” – foglalta össze véleményét Bettelheim.
Szelektív figyelem és bizalom
Bettelheim nézetét osztja Boldizsár Ildikó meseterapeuta és számos gyerekeknek szóló könyv szerzője, aki a Fideliónak adott interjújában azt hangsúlyozta, hogy a kicsik csak a számukra izgalmas dolgokat ragadják meg a történetekből, nem találják érdekesnek azt, amihez nincs közük. „Az a lényeg, hogy mintákat mutassunk nekik, ők pedig majd kiválasztják azt, amit a magukénak éreznek” – vélekedett. Ő is felhívta a figyelmet a történetek végén kínált megoldás fontosságára, ami azzal a bizalommal vértezi fel a kis mesehallgatókat, hogy létezik megoldás az élet kihívásaira, azaz reményt és mintát kapnak.
„A gyerekek számára ezekben nincsen durvaság, számukra igazságtétel van” – mondja Fenyvesi Orsolya meseíró és költő, az Ősvarázserdő szerzője. A világszép Nádszál kisasszony története kapcsán fölidézi, hogy a gyerekkori emlékeihez képest brutálisnak ható részletek fölött lánya ugyanúgy elsiklott, ahogy annak idején ő is. Ugyanakkor dédnagymamái elvesztésének megértésében sokat segítettek akkor még csak néhány éves lányának a mesék. „A szimbolikus tartalom előre felkészíti őket arra, amivel feltétlen szembesülnek majd az életük során. Ráadásul ezek a mesék úgy mutatnak be nehéz témákat – mint a betegség vagy a halál –, hogy az a gyerekek számára még éppen megemészthető legyen.”
Mit is mondtál?!
A klasszikus mesékben felbukkanó régies, ízes kifejezések Fenyvesi Orsolya szerint segíthetnek a gyereknek a későbbi, akár kötelező olvasmányok értelmezésében, a múltba helyezkedésben is. A gyerekek nem akadnak fenn azon, hogy nem értenek bizonyos szavakat – a jelentés „megszületik” bennük. Ebből a szempontból nincs jelentős távolság a szerzők nyelvi leleményei és a népmesék ritkán hallott szavai között.
Dániel András író-illusztrátor, többek közt a Kuflik és a Kicsibácsi és Kicsinéni szerzője nemcsak a szóalkotás szabadságával él, hanem a használatból mára kikopott kifejezéseket is újjáéleszt, így közelíti meséi modern világát a klasszikusokhoz. A Kuflik egyik kalandjában olvasható csalitos szó jelentését például a szövegkörnyezetből is könnyedén kikövetkeztethetik a fiatal olvasók.
A Kuflik szerzőjét a nyelvi kreativitás mellett a hagyományostól eltérő mesei narratíva is foglalkoztatja: olykor idézetszerűen, vagy éppen ironikusan, parodizálva használja fel klasszikus történetek jól ismert fordulatait, amelyek ezáltal többletjelentéshez is jutnak. „A hagyomány megkerülhetetlen, másrészt lehet és érdemes is szabadon használni. Szerintem a tradíciónak is jót tesz, ha élő marad” – teszi hozzá Dániel András, aki szerint a kiskori olvasmányok, a népmesék és Lázár Ervin nyelvi világa rétegződött emlékek formájában bennünk élnek, és az alkotás során öntudatlanul megjelennek az írók mondataiban.
Ami ismerős, az kapaszkodót nyújt
A régi meséket segít közelebb hozni a gyerekekhez – egyúttal a felnőttek értelmezését is megújítja –, ha kortárs grafikát adunk kísérőül. „A gyermeki fantáziában nagyon meghatározó a vizualitás. Mindannyian jól emlékszünk a számunkra fontos könyvek rajzaira” – idézi fel Fenyvesi Orsolya.
Akár egy művön belül is találkozhat két korszak, ahogy azt Harcos Bálint költő, író A boszorkánycica című kötetében is láthatjuk. Miközben a szerző a várkastélybeli helyszínnel és a klasszikus fordulatokkal (mint például a három próbatétel) egyértelműen támaszkodik a Grimm-mesék világára, nyelvezete mégis mai. Utóbbi törekvésében támogatta illusztrátora, Bognár Éva Katinka is: hűtőszekrényt rajzolt a boszi házába, ajtaján post-it cédulákkal, amik arra emlékeztették a vasorrút, hogy miket kell bevásárolnia. „Ő lényegében ugyanazt hajtotta végre a könyv képi világában, amit én a szövegében, amikor mai szlenget használtam, például az egyik vagány macskaszereplő megszólalásainál” – magyarázza Harcos Bálint.
A mese tanulsága, és ami mögötte rejlik
Azt Bettelheim is elismerte, hogy a népmesék világa látszólag nehezen illeszkedik a modern életkörülményekhez, azonban úgy vélte, az ember belső problémáinak természete ennél jóval általánosabb, ezért megértésükhöz nagyon sok segítséget nyújtanak a régmúltban gyökerező fabulák. A klasszikus történetek valódi hatóereje ugyanis mélyen a cselekmény alatt rejlik.
Boldizsár Ildikó Hamupipőke Facebook-profilja című kötetének egyik esettanulmánya Holle anyó történetére hivatkozik, amelynek mindenki által ismert példázata szorgalomra int, és azt hirdeti, hogy a jó méltó jutalomban, a rossz pedig megérdemelt büntetésben részesül. A meseterapeuta szerint azonban a sztorit felfoghatjuk életválság-meseként is, amelyben a leány kezét saját „életfonala” vágja meg, az elveszett orsó megkeresésére a kútba ugró hajadon pedig valójában önnön lelke mélyébe száll le. Mielőtt visszatérne a valódi életébe, a próbatételek során megtanulja kézbe venni a sorsát, és amikor úgy felrázza a dunnákat, hogy csak úgy száll belőlük a pihe és a hó, azzal igazándiból az örömre való képességét fedezi fel. A kút, Holle anyó égi birodalma tehát az önmegismerés színtere, a mostohatestvér pedig nem restsége miatt érdemli ki büntetését, hanem azért, mert saját útja helyett a főhősét próbálja meg követni.
„Amikor egy-egy történet magával ragad, a benne levő szimbolika anélkül is dolgozik bennünk, hogy kimondanánk ezeket a nagy igazságokat. És ez sokkal fontosabb, mint a szájbarágós, készen kapott tanulságok – teszi hozzá Fenyvesi Orsolya. – A mesék igazsága egy életre felvértezheti a gyereket erkölcsi iránytűvel, morális érzékkel.”
Ahol bármi megtörténhet
Egy történetet nem azért érzünk magunkénak, mert a körülményei azonosak a mieinkkel. Ahogy e cikk szerzője gyerekként szívesen bújt volna a Svédországot Márton lúd nyakán bejáró Nils Holgersson bőrébe, úgy Harcos Bálint Harisnyás Pippi kalandjaiba vetette bele magát hasonló átéléssel. Ilyenkor a kaland az elsődleges, és az események sodrában a gyerekek főként azzal a szereplővel szeretnek azonosulni, aki a cselekmény középpontjában áll, aki hősiesen kiállja a próbákat, fejtörőket old meg vagy épp túljár az üldözői eszén. Harcos Bálint tapasztalata szerint sokszor az előítéleteik vezetik a szülőket, amikor gyereküknek kizárólag „lányosnak”, avagy „fiúsnak” tartott mesekönyvekből olvasnak fel.
„Egy valódi mű nem közvetít bármiféle üzenetet önmagán kívül – ő maga az üzenet. Számomra azért is fontos a gyerekirodalom, mert a művészet szabadsága és anarchiája találkozik benne a gyerekek energiájával és autonómiájával” – vallja Harcos Bálint. Legyenek akár klasszikusok vagy modernek, a mesék nyújtotta élmények közül a legfontosabb, amivel mindannyian meg szeretnénk ismertetni gyermekeinket: a szabadság érzése.
A cikk A mesék egy életre felvérteznek bennünket címmel eredetileg a Bartók Tavasz Magazinban jelent meg.
