A német kritikusok már megírták véleményüket az áprilisban Budapesten látható Just Call Me God című előadásról, amelynek főszerepét John Malkovich játssza.
John Malkovich, Martin Haselböck és Michael Sturminger harmadik alkalommal dolgoztak együtt. Első közös projektjük, a 2009-ben készült Pokoli vígjáték – egy sorozatgyilkos vallomásai 2012-ben Budapesten is vendégszerepelt, ezt követte a Giacomo-variációk, amely Casanováról szólt. A Budapesti Tavaszi Fesztiválra érkező, a diktátorok természetrajzát felvázoló Just Call Me God egészen friss produkció, a premierre néhány napja került sor Hamburgban, az Elbphilharmonie-ban.
A darab főszereplője egy fiktív diktátor, Satur Diman Cha, akit Szaddam Hussein, Moamer Kadhafi és Idi Amin karakteréből gyúrtak össze, bár ahogyan a sajtót kezeli – „Jobbá tették a világot? A rohadt kameráik fegyverek! Gyűlölöm az újságírókat!” –, felfedezhetőek benne Donald Trump vonásai is. Magánkoncerttermébe menekült – itt arra is ügyeltek az alkotók, hogy a hamburgi koncertterem elkészültének idején és árán élcelődjenek –, ott bújt el, kinn forradalmi események zajlanak. Amerikai katonák törnek be, velük van egy újságírónő is, aki a katonák a háttérbe vonulnak, interjút kér tőle. Ennek a diktátornak a bőrébe bújik John Malkovich, és a kritikusok abban egyetértenek, hogy élvezet őt nézni, amit mutat, az a színészet magasiskolája. A figurának van humora, sármos, szelídnek tűnik, színtelen hangon, kitalált dialektusban beszél. Időnként ironikus, önreflektív, önkritikus, miközben egy fogoly fejéhez tart egy pisztolyt.
Szintén egyhangú a dicséret az orgonának mint a hatalom szimbólumának használatát illetően. Ehhez a hangszerhez van kötözve az egyik katona, akit Haselböck alakít, aki Bachtól progresszív brit rockegyüttesen át egészen kortárs kompozíciókig tartó repertoárt ad elő. (A zenei válogatás és a zene mennyisége többek szerint kívánnivalót hagy maga után.)
A mintegy másfél órás, szcenikailag fantáziátlannak tartott előadás után
jelentős hiányérzettel távoztak a német kritikusok,
ami csak részben volt köszönhető a koncertterem problémás akusztikájának. Gyengének tartják az újságírónő szálát, a kiváló müncheni színésznőt, Sofie von Kesselt ennél jóval többre tartják: úgy vélik, az általa játszott, szinte kizárólag az attraktív és sikeres jelzőkkel illetett Caroline Thomas szinte csak végszavazni kell a színpadra John Malkovich mellé, semmiféle kémia nem alakulhat ki köztük. A szépség és a szörnyeteg dinamikája, a hatalom erotikája, a Stockholm-szindróma mind-mind olyan lehetőségek, amelyekkel a dramaturgia élhetne, de mindet kiaknázatlanul hagyja.
A végső verdikt: a Just Call Me God egy jelentős színész szólószáma, amelyben a rendezés kizárólag arra korlátozódik, hogy ezt a szólót senki ne zavarja. Úgy, mint amikor egy király táncol.
(Via Nachtkritik)
