„Csak az hal meg, akit elfelejtenek.” – olvashatjuk annyiszor a megnyugtatásra szánt szavakat. Aztán az esetek nagy részében lassan ködbe vész az elhunyt emléke. Akárhogy fogadkoztunk, az idő lassan felülírja a múltat. Keveseknek adatik meg, hogy fennmaradjanak a rostáján, ez a zsenik, a nagy művészek, tudósok, uralkodók, kiemelkedő politikusok és a jeles bűnözők kiváltsága.
2002-ben népes had gyűlt össze a Károly körút 13-15-ös számú vöröstéglás ház árkádjai alatt. Emléktáblát avattak az akkor száz esztendeje született Neményi Lili utolsó lakóháza falán. Meglepő volt, hogy mennyien jöttek el emlékezni az akkor már tizennégy éve halott művésznőre. S az évek múltán úgy tűnik Neményi Lili emléke mit sem halványodott. Sanzonesteket tartanak a tiszteletére, képzőművészeti pályázatot rendeznek, az általa útnak indított vándorserleg évente gazdát cserél Debrecenben, kottái használatban vannak, bútorai megtekinthetők a pesterzsébeti Emlékszobában. Mikor foglalkoztunk ennyit kortársaival, mondjuk Szecsődi Irénnel, Takács Paulával, vagy Jámbor Lászlóval? Mi lehetett Neményi Lili évszázadot átölelő titka?
Ha mondhatjuk valakire, hogy színésznőnek született, rá hatványozottan igaz. Már a dédanyja is ezt a mesterséget űzte, echós szekérrel járva az országot. Lilike ebbe a világba csöppent, elképzelhetetlen lett volna bármilyen más pályára lépnie, hat évesen már fellépett. Végigjárta a vidék és Pest szinte valamennyi jelentős színpadát, olyan partnerekkel lépett fel, mint Jávor Pál, Páger Antal, Kabos Gyula, Hegedűs Gyula, Bilicsi Tivadar, vagy a három Latabár.
Első férje, Indig Ottó segítségével lett Kolozsvár kedvence, második férje, Horváth Árpád Debrecenbe vitte, ahol néhány évi igazgatásukat ma is példaként emlegetik – igaz olykor egy-egy bemutatót Lilike az ékszerei eladásából fizetett ki végül. Aztán ahogy az illegális kommunista Horváth körül elfogyott a levegő, Neményinek is távoznia kellett a színpadról.
Új terepet talált magának: dizőz lett. Pár perces dalocskákba sűrítette az egész világokat. Szerencsénkre a 60-as évekből több felvétele is ránk maradt Reinitz Béla és társai dalaiból, s mai hozáférhetőek. A háború után új világ kezdődött Lilike számára. Tóth Aladár szerződtette az Operaházba az ekkor már negyvennégy éves szopránt, aki előtte csak néhány operaszerepet énekelt vidéken, prózai és operett alakításai mellett.
Nagy volt a felháborodás a Házban, sehogy sem akarták elfogadni, hogy a megszentelt deszkákra merészkedhet egy sanzonett (Pláne, amikor előadásait egy katonakarmester vezényelte. Bizonyos Fricsay Ferenc.). Lilike minden egyes premierje diadal volt. Legyőzte a kritikusokat, a kollégákat, a közönség egyik kedvencévé vált, évtizedekre lett meghatározó egyénisége az Operaháznak, olyan főszerepeken, mint Margit, Halka, Susanna, Zerlina, Despina, Antonia, Mimi, Cso-Cso-Szán, Liú, Rosalinda és Violetta. Pályája vége felé az egykori debreceni csodálóból lett rendező, Békés András ajándékozta meg néhány átszabott karakterszereppel. Az Operaházban utoljára 1970-ben lépett fel, de az országot még évekig járta estjeivel.
Neményi Liliről, az emberről és a művészről nehezen tudok elfogulatlanul írni. Már nem találkozhattam vele, de családomnak régi barátja volt. Amikor apám a hatvanas évek közepén katonáskodott, Lilike többször írt neki, hogy szívesen lemenne a pécsi laktanyába énekelni. El lehet képzelni azt a riadt tanácstalanságot, ahogy a tábori irodán az Operaházas fejléces borítékot forgatták katonáék. Egy hatvan egynéhány éves országosan ismert művésznő, aki gond nélkül autózott volna négy-őt órát, csak, hogy énekelhessen. Nem színpadon, hanem egy laktanyában. Bár számára valószínűleg abban a pillanatban az éppen olyan fellépés lett volna, mint egy operapremier Klempererrel.
Van néhány művész, akinek a művészete örök, nem fog rajtuk az idő. Számomra Neményi Lili ilyen. Ha hallgatjuk a ránk maradt felvételeit, azok ma is elevenek. Különleges színpadi lény lehetett az ifjan fekete, később vörösre festett hajzuhatagával, hatalmas szemeivel. Magával a hanggal is mindent ki tud fejezni, átütve a technika gátjain és az idő korlátain. Ha meghallgatjuk a Csárdáskirálynő kettősét, torokszorító az egymás mellett álló, mégis egymástól távollévő emberpár éneke. Szinte elpirulunk egy egyszerű György Pál szám erotikáján, csodáljuk egy megzenésített Ady vers színésznői pontosságát.
Évtizedek óta nincs köztünk, de művészete ma is él. Hogy mi lehetett a titka? Talán, hogy élte az életét, vagy, hogy őszinte volt, még önmagával szemben is. „Korommal kapcsolatban sokat hazudtam, de színpadon, pódiumon, alakításaimban, színpadi életemben soha. Mindig őszinte és tisztességes voltam, vagyok. Művésznél ez a legfontosabb. Hogy hányban születtem? Hány férjem, szeretőm volt, mikor, hol léptem fel? Mindegy. Hogy jó és igaz volt-e, amit csináltam és csinálok – ez a lényeges.”
