Múlt szombaton Graz volt az a város, ahol a német operai szakma jelentős képviselői találkozót adtak egymásnak. Érdeklődésük középpontjában az alig harminchat éves Nora Schmid, a Theater an der Wien korábbi dramaturgja állt, aki most kezdte meg intendánsi működését a második legnagyobb osztrák város dalszínházának élén. A kis társulatra épített, imponálóan összeállított szezonját egyből egy nagy dobással kezdte, Franz Schreker – nehézségei okán meglehetősen ritkán színre kerülő – A távoli hang című 1912-ben bemutatott operájával.
Az 1878 és 1934 között élt német komponista munkássága halála után szinte azonnal feledésbe merült, műveit csak az 1970-es években kezdték el olykor ismét színpadra állítani. A Porosz Művészeti Akadémia zeneszerzés professzorát Hitler hatalomra jutása után származása miatt eltávolították katedrájáról, műveinek előadását betiltották. Üldöztetésében és a végzetes infarktusában nem kis része volt a tehetséges pályatársnak, Max von Schillingsnek.
A bécsi szecesszióhoz köthető Schreker zenéjét nehéz besorolni, egyesek Mahler, mások Zemlinsky hangját vélik kihallani műveiből. A távoli hang fontos opera. Sőt, mai füllel hallgatva is megdöbbentően modern darab, különösen a vele egy időben keletkezett ismertebb művek – R. Strauss: A rózsalovag, Ariadné Naxosz szigetén, Puccini: A Nyugat lánya, Massenet: Don Quichotte, Wolf-Ferrari: Susanne titka, Ravel: Pásztoróra, Humperdinck: Királyi gyermekek – tükrében. Azonban attól, hogy egy opera zenetörténetileg izgalmas és fontos, még nem biztos, hogy valójában jól sikerült mű is egyben. Schreker szándéka ugyan világos, de azt sem zeneszerzőként, sem szövegíróként – melyik komponista írt használható librettót Wagneren kívül? – nem sikerült maradéktalanul megvalósítania.
A távoli hang meséje romantikus-szimbolikus alapokon nyugszik, de már kétségtelenül érezni rajta Freud és a 20. század hatását. Fritz az ifjú zeneszerző elhagyja barátnőjét, Grétét, hogy megkeresse a Távoli hangot, a muzsikája ihlető forrását. A lányt részeges apja egy kugli-csatán elveszíti. Grétéből Velence istenített kurtizánja lesz, akiért vetélkednek az urak. Következő éjszakáját annak adja, aki a legszebb dalt énekli hozzá. Ez a véletlenül betérő Fritznek sikerül, ám miután felismeri egykori kedvesét, csalódottságában ismét elhagyja. Néhány évvel később a komponista operájának premierjéről egy néző félájultan támolyog ki. Az agyonhasznált prostituált Gréte ugyanis magára ismer a főhősnőben. Az opera megbukik, Fritz nem találta meg a távoli hangot. Talán, ha átdolgozná a harmadik felvonást… de erre már nincs ereje… Gréte karjaiban leheli ki lelkét.
Az opera cselekményénél – melyben éppúgy ráismerhetünk a Hoffmann meséi, mint a Trisztán és Izolda hatására – csak a zenéje eklektikusabb. A két és fél órás, sodró lendületű és igen változatos csengés-bongás, nagyzenekari orgia végeredményben némileg öncélúnak hat. A távoli hangot Schreker sem találta meg. A szerző a velencei kép elején, a Don Giovannihoz hasonlóan egyszerre három zenekart játszat, az árokban, a takarásban és a színpadon. Ez utóbbiban, egy „magyar” együttesben, cimbalom is szerepel, néhány évvel azelőtt, hogy Stravinsky a hangszert felfedezte volna a komolyzene számára! Maga az előadói apparátus akkora, hogy a hárfák és az ütők kiszorultak a nem különösebben szűkre szabott grazi árokból.
A távoli hangot színpadra állítani úgy a karmesternek, mint a rendezőnek embert próbáló, helyenként szinte megoldhatatlan feladat. Florentine Klepper drezdai Bolygó hollandija alapján az egyik legeredetibb fiatal német rendezőnő. Schreker művét azonban közel sem sikerült olyan eredeti szemszögből megcsinálni, mint a Wagner zenedrámát. Az előadást az 1930-as évek környékére helyezi át, Anna Sofie Tuma és Adriane Westerbarkey helyenként kissé fantáziátlan jelmezei nem hagynak sok kétséget afelől, hogy a főhősnőt körülvevő férfiak melyik politikai oldal hívei.
Az előadásban Gréte kap egy alteregót, (az eredeti mű szerint „egy különös öregasszony”) aki szinte a lány belső hangjaként elindítja őt a lejtőn, s végül a beteg Friztnek is lesz egy hasonmása (az eredeti műben Robert, a barátja). A lány életének két megrontóját, a zugügyvédet és a grófot ugyanaz az énekes alakítja, így bizonyos az eredeti műben nem körvonalazott szerepek funkciót kapnak. Klepper tehát lenyesett néhány vadhajtást a darab burjánzó szereplőgárdájából. Ennél azonban sokkal többre nem futotta erejéből, vagy fantáziájából. Pedig a tisztán női színpadra állító team „utolsó” tagja, Martina Segna látványos díszletei a grazi operaház minden technikai lehetőségét kihasználták pincétől a padlásig.
Dirk Kaftan lendületesen, bár olykor kissé monotonon vezényelte a zenekart, melyet, ha a próbák alatt a karmester a nézőtérről is meghallgatott volna, talán felismeri, hogy egy ilyen kiváló akusztikával rendelkező házban a mezzoforte is fortének hat. Johanni Van Oostrum korban már leginkább a harmadik felvonás Grétéjéhez közelít, de energiával győzi a hanggyilkos szólamot. S ha nem is sikerült olyan izgalmas nőt ábrázolnia, akiért Velence főurai megőrülnek, a rúdtánca ma is megállná helyét bármelyik sztriptíz bár főszámaként!
Fritz embert próbáló szólamával Daniel Kirch küzdött meg, okosan adagolva az energiáját, hogy az utolsó felvonásra ki tudjon teljesedni. Zeneszerzőjéből inkább az önmarcangoló középszer, mint a meg nem értett zseni képe bontakozik ki. A két vendégművészen kívül a többi szerepet a grazi operaház kipróbált művészei énekelték, olyan tökéletesen összeszokott együttesként, akiknek egy Schreker partitúra perfekt megszólaltatása sem okoz gondot.
