Nem kis kirándulásra vállalkozik, aki a Kozma utcai izraelita temetőt akarja felkeresni. A város végén volt 1893-as megnyitásakor is, s ez ma sincs másképp. Mégis olykor érdemes meglátogatni ezt a világtól elzárt, békés szigetet. Harminc olyan művész nevét gyűjtöttük ki, akiknek végső nyughelye bizonyosan a Kozma utcában van. A hatalmas temetőt végül nem sikerült három és fél óra alatt teljesen bejárni, néhány sírt pedig nem találtunk meg. A következő képek október utolsó péntekén készültek a csodálatos napfényben úszó őszi sírkertben.
1. A Kozma utcai temető egyik legutóbbi világhíres halottja Polgár László. A csodálatos hangú basszista a bejárattól jobbra, könnyen megtalálható sírban, kis fekete márvány alatt nyugszik. Az emlékkövekből ítélve a művész – aki éppen egy pályatársa otromba megjegyzése miatt hagyta el hazáját és szerződött annak idején Zürichbe – emléke elevenen él szerettei és tisztelői között.
2. Kálmán Oszkár szintén basszista volt, aki több mint negyven évig szolgálta az Operaházat. Hosszú pesti karrierjében két rés van: először fiatalon, 1927 és 1929-ben Berlinben, Otto Klemperer világhíres Kroll Operjénél próbált szerencsét, 1940-ben pedig a törvények parancsolták le az Andrássy úti színpadról. A világháborút szerencsésen átvészelte, sőt, amikor nem sokkal később Székely Mihály Amerikában, Koréh Endre Bécsben vendégszerepelt huzamosabb ideig, a hatvan felé járó Kálmán Oszkár, az első Kékszakállú herceg egyedül énekelte fachja főszerepeit.
3. A Magyar Királyi Operaház első húsz évének egyik legbiztosabb tartóoszlopa volt Ney Dávid. Szerepeinek jó részét haláláig váltótárs nélkül énekelte, hatalmas basszusát, mely egészen a tenoristák magas C-jéig terjedt, nem tudta nélkülözni a színház. A muzikális énekes, különös, igen egyszerű ember lehetett. A legenda szerint Pesten egyetlen utat ismert, azt, amelyik az Andrássy úti lakásától az Operáig vitte. Amikor egyszer megnézte a Podmaniczky utcánál a földalatti építkezést, úgy eltévedt, hogy csak rendőri kísérettel talált haza. Miközben a kritikák csodálattal emlegetik minden szerepében, Ney nem ismerte a darabok cselekményét sem. Egyszer úgy nyilatkozott: fiatalon sokat imádkozott és énekelt a templomban, utána sok szenvedést látott a königgratzi csatában, e két élményből építkezik művészete.
4. Ney Dávid több rokona is operaénekes lett. Így Ney Bernát nevű unokaöccse is, aki minden valószínűség szerint máig az Operaház történetének legtöbbet foglalkoztatott művésze. Már életében megkoronázták, sőt az öltözőjére is kiírták a gondos kollégák: Tuli király. Ekkoriban ugyanis a szólistákat havi tíz estére szerződtették, akit többet foglalkoztattak ennél, az túlszolgálatba, úgynevezett tuliba került. Gyakoriak voltak azok a hónapok, amikor Ney Bernátnak tizenöt túlszolgálata is volt, azaz huszonötször lépett színpadra! A hajdan népszerű bariton sírját valószínűleg évtizedek óta nem látogatják, a földhalom és a borostyánerdő alól úgy kellett kiszabadítani a ritka színű nagy márványlapot. Pedig a leszármazottak ma is élnek Bécsben, sőt a dédunoka, Adrian Erőd nemrég Pesten is fellépett.
5. A legszomorúbb megtalált sír mégsem Ney Bernáté. Szilágyi Arabella ugyan nem volt évtizedeken keresztül az Operaház tagja, működése mégis kitörölhetetlen a színház történetéből. A fiatal énekesnőt Mahler karolta fel, által lett az első magyar Brünnhilde (A walkür) és Santuzza, valamint az a Donna Anna, aki miatt Brahms szerint érdemes Budapestre jönni Don Giovannit nézni. Szilágyi Arabella nem gyűjthetett nagy vagyont, a temető távoli végében egyszerű, ám szépen faragott mészkő sírra telt csak az utódoknak. Ha nem lett volna meg a nyughely pontos száma, lehetetlen lett volna az egyforma hantok között meglelni a legendás szoprán végső nyughelyét. A mészkőbe vésett betűk még éppen hogy kivehetőek, mind közül Szilágyi Arabella sírja figyelmeztet leginkább a művészek múlandó dicsőségre.
6. Az igen hosszú életű Bársony Dóra nagyon gyorsan kikopott a Carmen típusú csáblányok szerepköréből, kisugárzása pedig nem volt királynőinek mondható. S ez volt a szerencséje! Míg pályatársnői sorra széténekelték magukat és tűntek el mellőle, ő évtizedekig alakította sikerrel a különböző komornákat, társalkodónőket, dadákat. Azon szerencsés művészek egyike volt, aki visszavonulása és a világháború után pályafutásának 35. jubileumát is megülhette, 1947-ben, amikor egy emlékezetes Sevillai borbély előadáson utoljára eljátszotta Bertát.
7. Gábor József azon ritka operaénekesek közé tartozott, akit a társulaton belül mindenki szeretett, s akit minden válsághelyzetben elfogadtak vezetőjüknek. A tenorista eredetileg színészként végzett, s az ereje teljében elhunyt művész fordítóként és rendezőként is tevékenykedett. Amikor szeretett színháza 1922-ben a csőd felé közeledett, megalapította az Operaház Barátainak Társaságát, az első Operaházat anyagilag támogató mecénáskört. A gondosan ápolt sírnál felsejlik még egy történet: Gábor váratlanul halt meg Balassagyarmaton, s amikor felhozták a holttestét, a szállítók nem tudták, hova kell vinni a koporsót, ezért a fekete kocsi egész előadás alatt a színház előtt várakozott. Így búcsúzott el ez a nagyszerű ember szeretett munkahelyétől.
8. Szemere László neve nem sokat mond a magyar operabarátoknak. Ez nem is csoda, hiszen a tenorista alig énekelt itthon. Pályafutását kisebb osztrák és svájci színházakban kezdte, majd 1939 és 1953 között Luzernben volt tag. A háborút is ott vészelte át, majd a Staatsoper egyik legfoglalkoztatottabb művésze lett, jóval több, mint ötszáz előadást énekelt Bécsben. Repertoárján az operettek éppúgy megtalálhatók voltak, mint a hősi- és a karakterszerepek. Részt vett a Danaé szerelme salzburgi ősbemutatóján. Egyik leghíresebb alakítása a Salome Heródese volt, melyet Richard Strauss vezényletével is énekelt. Ebben a szerepben ismerhette meg végül 1959-ben a pesti közönség is. Néhány évvel később, amikor hazalátogatott, tragikus kimenetelű autóbaleset áldozata lett. Sírját évtizedek óta nem látogatják.
9. Kishegyi Árpád talán az egyetlen, akit nem kell bemutatni, hiszen még sokan látták színpadon a népszerű karaktertenort. Kishegyi a színpadra született. Már kiskorában szerepelt Lakner bácsi Gyerekszínházában, később pedig különböző kórusokban énekelt. Átvészelve a világháború borzalmait, a rövid életű, Zeneakadémián működő Vígoperában tűnt fel szólistaként. Innen szerződtette Tóth Aladár az Operaházhoz, hogy aztán harminc éven keresztül örvendeztesse meg a nézőket sikeres kabinetalakításaival. Végső nyughelyén ma is látszik az utódok gondoskodása és szeretete.
10. A legrendezettebb sír Dárday Andoré. Ifjúságáról nem tudni semmit, harmincévesen, 1945-ben került az Operaház énekkarának tenor szólamába. Nem lehetett jelentős hang, viszont kiváló szerező-képességére hamar felfigyeltek és kinevezték karfelügyelőnek. Mindössze öt évet töltött a kórusnál, 1950-ben Tóth Aladár jobbkeze lett, mint művészeti titkár. Az igazgatók cserélődtek a következő negyed században, Dárday azonban a helyén maradt. Mi lehetett a tökéletes művészeti titkár titka? Hogy mindent tudott a művészekről. Legendás füzetébe gondosan be volt írva, hogy melyik napokon nem szabad előadásra kiírni a művésznőket. Mikor kell a lakásán keresni a művész urat, ha meg kell menteni egy előadást, mikor a lóversenypályán, és mikor… No, igen, Dárday azt is tudta… De, mint minden kiváló művészeti titkár, ő is tudott hallgatni minderről.
Folytatás:
