Simándy Józsefről az elmúlt évtizedekben mindent leírhattak, ami leírható. Életében megjelent enyhén kilúgozott (ön)életrajzi könyve, néhány éve pedig Péter fia gyűjtötte össze és adta közre a művész válogatott interjúit. Amikor pedig kevésnek tűnnek a szavak, akkor elővehetjük a ránk maradt több tucat felvétel valamelyikét, hiszen Simándy az egyik legjobban dokumentált magyar tenorista. Ha kíváncsiak vagyunk, bármit meghallgathatunk vele a Hazám, hazámtól a Lammermoori Lucia szerelmi kettőséig, a Vágyom egy nő után-tól a Nessun dormáig.
Ezek a felvételek segítenek napjainkban szembenézni és szembesülni a legendával. Mindez persze kevés, Simándy is azok közé az énekesek közé tartozik, akit látni kellett ahhoz, hogy nagyságát a maga teljességében értékelni lehessen. Kétségtelen azonban, hogy fiatalkori felvételei között akad néhány – így egy Parasztbecsület részletek és egy 1949-es élő Simon Boccanegra – amelyeken több mint fél évszázaddal keletkezésük után is átragyog az egyedülálló tűz, mely egykor a művész névjegye lehetett.
Elsőre paradoxnak tűnik, de Schulder József jó időben és szerencsés csillagzat alatt született. Nyolcvanegy éve alatt átélt két világháborút, egy forradalmat, néhány rendszerváltást, s mindeközben megmaradt egyszerű és természetes embernek, ahogy ezt a kistarcsai géplakatos fiától elvárnánk. Ám amikor a szálfatermetű, kékszemű fiú énekelni kezdett, tehetsége és szorgalma a Szürketaxi vállalattól az Operaház énekkarába röpítette. Hosszú út volt már ez is, sok lelkes és jó hangú fiatal bukott el már rajta. A huszonhét éves Schulder József karrierje bármilyen furcsán hangzik, éppen a nyilas rémuralom alatt készült szárba szökkenni. Sámy Zoltán, az Operaház rettegett és dilettáns igazgatója ugyanis éppen a szőke, tisztatekintetű énekesben vélte fedezni a jövő nagy Wagner tenorját. (A bolygó hollandi Erikjét Oláh Gusztáv otthon tanította be, ugyanis ezekben a hónapokban „bizonyos okokból” kerülte az Operaház környékét…) A bemutatkozást elsodorta a történelem, az ártatlan tenorista pedig az igazoló bizottság jóvoltából 1945 őszén Budapest helyett Szegeden találta magát. A főváros azonban nem sokáig nélkülözhette a művészt, alig két évvel később ismét tagjai közé fogadta, immáron mint magánénekest, akire a következő évtizedekben számos főszerep várt.
„…nun sang er, wie er musst’, und wie er musst’, so konnt’ er’s,” – énekelte németül Hans Sachs szólamát Böhm Endre, a Zürichbe szakadt magyar bariton 1949 tavaszán, miközben a zenekart a legendás Otto Klemperer vezényelte. Amellett, hogy Stolzingi Walter egyike lett Simándy József ikonikus szerepeinek, a fenti szép idézet akár pályájának jelmondata is lehetne, hiszen a tenorista – miképp a frank lovag, ösztönös művész volt –, aki egészen új hangot hozott az Operaház színpadára. Éppen ezért lett kudarcra ítélt kísérlet, amikor évtizedekkel később tanítani próbált a Zeneakadémián, hiszen amiből a művészete táplálkozott, nem tanítható. Az országos ismertséget mégsem az operaszínpad által nyerte el Simándy, hanem Keleti Márton 1950-es Dalolva szép az élet című szocreál filmjének lelkes ifjúmunkás Varga elvtársaként, aki szorgalma jutalmául felvételt nyer a Zeneakadémiára.
Érdekes, hogy Simándyban az új rendszer is ideális hőst látott, Soós Imre vagy Szirtes Ádám operaházi megfelelőjét. Így lett belőle Oleg Kosevoj, Manrico és Bánk bán. Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv felismerte, hogy 1953-re eljött az idő, hogy a nyugdíjkor felé közeledő Palló Imre helyett, közel másfél évtized után ismét tenor szerep legyen a Nagyúr. Simándy csak az Operaházban több mint százszor énekelte Bánk bánt, azt azonban lehetetlen lenne kiszámolni, hogy az áriát hányszor és hány helyen ismételte meg, mire eggyé váltak.
Bizonyítandó, hogy nem olyan zárt a vasfüggöny, 1956-ban egy NSZK-ból jött impresszáriónak megengedték, hogy néhány megbízható magyar művészt (Simándy mellett Takács Paulát, Jámbor Lászlót, Székely Mihályt és Komor Vilmost) magával vigyen. A tenorista korábban sohasem járt nyugaton, de a többiek sem utazhattak arrafelé hosszú évek óta. Ma már nehéz elképzelni, mit érezhettek, amikor a vonat kigördült velük a Keleti pályaudvarból 1956. október 22-én… Simándyt Fricsay Ferenc karolta fel, aki akkoriban a Bayerische Staatsoper vezetője volt. Olyan lírai szerepekbe állította be, amelyekbe Pesten luxus lett volna felléptetni, s Münchenben dolgozott ekkoriban Oláh Gusztáv is. Nem tudni, a három magyar művész hogyan reagált a forradalom eseményeire, útjaik azonban hamar szétváltak: Oláh váratlanul meghalt, Fricsay viszonylag hamar távozott Münchenből, Simándy pedig… Pest felé menet csak Bécsig jutott, ahol próbát énekelt Karajannak, koncertezett Klempererrel és Knappertsbusch-sal. Múltak a hónapok és lassan kezdett bekerülni az európai vérkeringésbe. Váratlanul azonban megjelent Bécsben az időközben igazgatóvá avanzsált Palló Imre, hogy hazahívja a tenoristát. (Ugyanekkor Harangozó Gyula hasztalan próbálta a szépséges Szarvas Janinát visszacsábítani.) Szervezett akcióról lehetett szó, végül Simándy kicsit késve, május 30-án érkezett Pestre, azzal az akkoriban páratlan lehetőséggel, hogy megtarthatta a müncheni szerződését is. (A sors különös játéka, hogy később mindkét jó szándékú agitátor fia – ifj. Palló Imre és ifj. Harangozó Gyula – disszidált.)
Simándy József tehát hazaért az aranykalickába. A következő években még várt rá néhány izgalmas új szerep, Hunyadi László, Otello és Canio, miközben fokozatosan önmaga élő szobrává vált. Megnézni Simándyt az Operában Budapest egyik kihagyhatatlan nevezetessége lett, mint a Halászbástya vagy a Gerbaud. A művész 40. jubileumán Otellóként búcsúzott a színpadtól, hogy négy évvel később az újranyíló Operaházban négy estén ismét ő – ki más? – lehessen Bánk bán. A békés utolsó felvonás már kevésbé tartozott a nyilvánosságra. Annyi bizonyos, hogy a rendszerváltás után egyre közelebb került Istenhez és élete utolsó éveiben egy erős lelki vezetőre talált. Valószínűleg László atya tudott a legtöbbet Schulder Józsefről, a kistarcsai géplakatos fiától, aki Simándy József néven Magyarország nagyura volt.
