Székesfehérvár és Pozsony ősi koronázó városok után Ferenc József volt a második – II. Lipótot 1970-ben a Helyőrségi templomban koronázták -, akinek fejére 1867. június 8-án a budai Mátyás templomban került a Szent Korona. A szertartáson Liszt Ferenc frissen elkészült Koronázási miséjét játszották, ám a bécsi Udvar nem bízhatott a Nemzeti Színház zenekarában, ezért inkább áthozták a szólistákat és a Hofoper ének- és zenekarát, akiket Gottfried Preyer másodkarmester vezényelt.
A mise megírására maga Liszt ajánlkozott, de inkább csak az egyház, mint az Udvar részéről támogatták. A komponistát, noha a bemutató előtti napon Ferenc József-renddel tűntették ki, hivatalosan nem hívták meg a koronázásra, azaz műve premierjére, csupán a Nemzeti Zenede karzatjegyével jutott be a templomba. A sikert azonban végül mégis a komponista zsebelte be, amit Ábrányi Kornél írt le:
„A budavári Mátyástemplomtól kezdve […], a Dunaparton keresztül az Eskü-térig a nép százezrei képeztek sorfalat […]. Mindenki várta […] a királyi menet megindulását. De ezt egy elementáris erővel kitört éljendörgés előzte meg az egész hosszú vonalon. […] Mindenki azt hitte, hogy a dörgő éljenek a közelgő díszmenetet illetik, pedig csak a nagy művész ünnepélyes alakja volt látható, amint a kétfelé osztott nép sorfalai közt haladt, […] folyton hajlongva a tömegeknek e nem várt spontán megnyilatkozó ovációjára, mely láthatólag ép úgy meglepte, megindította, mint egyszersmind feszélyezte is. De hát nem szabadulhatott s egész hazáig ki nem térhetett előle.”
Eközben a színházak – Pest-Budán három működött ezídőtájt, a Nemzeti, a pesti Német és a Budai Színkör – mintha nem is vettek volna tudomást az ünnepről. A Nemzeti Színházban például a Rigolettót adták, s csupán június 11-ére tákoltak össze egy Szent korona című ünnepi játékok Kisfaludy Kemény Simon című drámája elé. A másik két ház zárva tartott a jeles napon.
Több mint fél évszázad elteltével, éppen egy évszázada, 1916. december 30-ára hirdették IV. Károly budai koronázását. A világháború közepén az ünnepség rendezésével Bánffy Miklóst, az Operaház intendánsát bízták meg. A gróf mintegy 40 oldalban foglalja össze
„élete legnagyobb rendezésének”
történetét Emlékeimből című könyvében, számos az Udvar által támasztott váratlan nehézséget ír le kiváló stílusában, s nem hallgatja el azt a fricskát sem, melyet ő maga készített elő. A hagyomány szerint a templomban a frissen megkoronázott király lovaggá üti néhány arra érdemes férfit. Bánffy úgy gondolta, a háború közepén mindegy félszáz rokkant katona az, aki megérdemli ezt a kitüntetést. Tapintható volt a feszültség, amikor az egyenes tartású vitézek helyett mankós katonakabátos járultak új uralkodójuk elé. Az ünnepet egyébként is a takarékosság lenghette körül:
„A Mátyás-templom és az eskütétel közötti utat lópokrócokkal vonják be. A tribünöket jó, ruházati célokra is alkalmas vásznakkal vonják be, mégpedig azért, hogy a mostani drága pénzen beszerezhető anyagok a koronázási ünnepség után jótékony, katonai célokra használtassanak fel.”
Bánffy könyvében nem említi azt a kisebbfajta zenei torzsalkodást, mely a ceremóniát megelőzte. Az mindenki számára egyértelmű volt, hogy ismét Liszt Koronázási miséje fog felcsendülni. A mű utoljára öt évvel korábban a Liszt centenáriumon csendült fel, Kerner István főzeneigazgató vezényletével, Sándor Erzsi, Durigo Ilona, Székelyhidy Ferenc és Venczell Béla szólójával és az Operaház együtteseivel. Számukra és az intendáns számára sem volt kérdés, hogy a koronázáson is ők fognak fellépni a Mátyás templomban. „Azonban Sztojanovits Jenő, a templom karmestere tiltakozott az idegen beavatkozás ellen, hangoztatva, hogy az Operaház muzsikusainak nincsen meg a szükséges liturgiai tájékozottsága. Az ambiciózus karmester elfelejtette, hogy az Operaház már a Liszt-jubileumon rendezett hálaadó istentiszteleten is előadta a misét mindenkinek igaz gyönyörűségére. Sztojanovits egyúttal vállalkozott, hogy előteremti a megfelelő művészi erőket. Fölkérte Sándor Erzsit, hogy énekelje el a szoprán részt és Hubay Jenőt, hogy játssza el a Benedictus híres hegedűszólóját. A késének egyik sem tett eleget, mert nem tartották megfelelő keretnek a szereplőket, melyek között a magánénekesek is operai – kóristák.” – írta Budapesti Hírlap december 22-én.
A kényes helyzetben Nemes Antal püspök Sztojanovits javára döntött. Érvként azt hozta fel, hogy Kerner Istvánnak nincs meg a kellő liturgikus tudása. Ezt a lapok csodálkozva hallották, ugyanis a kiváló karmester édesapja katolikus kántor volt, s ő maga már gyerekkorától muzsikált templomban. Miután nem engedték Kernert vezényelni, a szólisták és a zenekar is visszalépett, így Sztojanovits kénytelen volt a saját együttesével eljátszani az ünnepi misét. A Nap szerint:
„Így történik meg, hogy amikor a nádorhelyettes és a hercegprímás a Mátyás-templomban az új király fejére teszik a koronát, ebben a történelmi pillanatban az ország legelső művészei helyett Cápa Henriette az Opera kardalosnője fogja a szólót énekelni.”
Miközben ez egész várost felzászlózzák, feldíszítik, addig az Operaház épületére az egyetlen, amire estig semmilyen dekoráció sem került. A koronázás estéjén nagyjából ugyanazt a műsort adták – a Bánk bán I. felvonását, a Hunyadi László nyitányát és a Lohengrin I. felvonását –, mint az 1884-es megnyitón a nézőtér teljes kivilágítása mellett. A napi színlapra ugyan ráírták, hogy estélyi ruha kötelező, de csak kevesen vették komolyan a figyelmeztetést, sok zakót és színes nyakkendőt lehetett látni az urakon. A hivatalos világ távollétével tüntetett, csupán a bécsi polgármester nézte végig az előadást, az udvar a koronázás után haladéktalanul visszament Bécsbe. Az előadás érdekessége, hogy megfelelő tenorista hiányában a Bánk bánból egyszerűen kihúzták a címszereplő részeit. Az est valódi eseménye Székelyhidy Ferenc bemutatkozása volt Lohengrinként. A királyuk nélkül maradt pestiek egy ígérettel vigasztalódtak, miszerint IV. Károly január közepén visszatér, és akkor három díszelőadást tartanak. Rövidesen kiderült azonban, hogy a hír kacsa. A koronázás másnapján, szilveszter este az Operaházban a Bohéméletet adták.
