Amióta Thomas Mann naplói hozzáférhetővé váltak, felesleges eltartott kisujjal úgy csinálni, mintha a nagy író Gustav von Aschenbach alakját a légből kapta volna, s nem önmagáról formázta volna meg. Benjamin Brittennek – aki utolsó operáját a novellából írta – nem volt szüksége hasonló bújócskára. Cseppet sem hivalkodó magánéletét sohasem titkolta, kapcsolatát Peter Pears-szel még a királyi család is elfogadta egy olyan korban, amelyben Nagy-Britanniában a homoszexualitást büntették. Thomas Mann valószínűleg fontos önvallomásnak tartotta a Halál Velencében-t, s Brittennek is nyilvánvalóan jó oka volt rá, hogy parádés főszerepet komponáljon élettársának. Ám, hogy ezen kívül hány utalást rejtett el a zeneszerző a hangjegyek, mondatok mögé, az örökre Ben és Peter titka marad.
Az angol komponistát és a német írót a világ jó ideje nem ítéli el megélt, vagy meg nem élt vonzalmai miatt. Az elmúlt évtizedek egyre nyitottabbá való világában nem kell szemérmesen félrenézni, ha egy művészi alkotás azonosnemű emberek kapcsolatát vizsgálja. Ám Aschenbach-Mann lelkét egy olyan bűn is terheli, melytől ma is jogosan rettenne meg az író, hiszen míg a homoszexualitást a világ civilizáltabb felén két felnőtt magánügyének tekintik, addig ugyanott a kiskorúakat egyre fokozódó védelem illeti meg. Miközben a gyermektelen Britten életművének fontos részét szánta a kicsiknek, illetve operáiban is sokat foglalkozott az ártatlanság és annak elvesztésének problémakörével (Albert Herring, A csavar fordul egyet), addig Thomas Mann rettenetes szülőként hat gyermeket nevelt fel, akik sohasem tudtak apjuk árnyékából kikerülni, ketten később öngyilkosok is lettek.
A Halál Velencében nem tartozik Britten könnyebb vagy népszerűbb művei közé. Nagyon lírai és intim opera, amit, ha nem kezelnek kellő gondossággal, óhatatlanul is az unalom mocsarába vész. A Deutsche Oper skót főzeneigazgatója, Donald Runnicles kezdeményezésére az elmúlt években sorra tűzik műsorra Britten operáit Berlinben. A Halál Velencében színpadra állítására Graham Vicket kérte fel a karmester. A rutinos, jó ízlésű angol alkotót azonban mintha nem igazán ihlette volna meg a Britten mű. Azaz nem a komplex operát vette nagyító alá, inkább az író lelkében játszódó folyamatokat jelenítette meg.
Stuart Nunn érzéki, zárt díszlete egyszerre egyszerű és rafinált. Egyik oldalon egy hatalmas képkeret benne egy férfi (Aschenbach? Mann?) homályos képe, míg a másik oldalon egy hatalmas csokor lilás virág, ami éppúgy lehet egy fonnyadó sírcsokor, mint a tengerpart sziklái. Nyilvánvalóan maga Britten is jelzett díszletekre gondolt darabja írása közben, hiszen 16 díszletet felépíteni képtelenség és felesleges is. Graham Vick a játéktérbe egy zongorát, egy asztalt és néhány széket helyez, ezek alkotják Velence és az író labirintusát.
Az első jelenetben Aschenbach halotti beszédet mond, homály marad, hogy egy elhunyt barátról, vagy önmagáról. A gyászoló gyülekezetből válik ki az opera másik főszereplője, a „fekete ember”, aki itt nem idegen, külső erőként Aschenbach rossz szelleme, inkább egy olyan belső hang, amelyik az író ösztönös ellenállását hivatott olykor legyőzni.
Aschenbachot már a darab elején csábítják a fiúk, s ő vágyainak nem is mindig áll ellen. Így a darabbéli útja, saját vonzalmának felismerése hangsúlytalanná válik. Ráadásul Vick Tadziot és társait huszonéves színészekkel játszatja, akik nemcsak a beleegyezési kort, de a hamvasságot is rég maguk mögött hagyták. Ennek következtében a titokzatosság és a burkolt erotika is eltűnik az előadásból. Helyette a rohangálás és az olykor leplezetlen testiség marad, miközben Aschenbach rendre szenveleg. Az író fokozatosan válik meg öltönyétől és nyakkendőjétől, nadrágját is feltűri, ruházatában egyre hasonlatosabbá válik Tadziohoz. Valószínűleg a fiú nem vágyainak tárgya, hanem az ifjú Aschenbach a maga egykori útkereséseivel. Az előadás végén társaitól legyőzve Tadziu marad a földön, az író kisétál a színpadról és becsukja maga mögött az ajtót.
Donald Runnicles napjainkban Britten műveinek egyik legavatottabb tolmácsolója. A Halál Velencében zenekarát hagyja szabadon lélegezni, nem sietős tempóival szépen kibontja a dallamokat. Paul Nilon nem Peter Pears vagy Ian Bostridge. Korrektül helytáll a hatalmas szerepben, szépen éli végig Aschenbach sorsát, csak ahhoz nem elég nagy egyéniség hogy két órán keresztül magára vonná a figyelmet. Ez az idő leginkább arra elég, hogy jól karban tartott, ám felfelé szűkülő hangjához hozzászokjon a fül. Seth Carico lubickol a „fekete szerepben”, jelenlétének külön sármot ad a megrendíthetetlen amerikai öntudata. Basszbaritonja néhány év múlva talán egyéb ördögök megformálására is alkalmassá válik. Rauand Taleb Tadzio-ja minden izgalmat nélkülöző profi színészi alakítás.
A berlini Halál Velencében egy szépen kivitelezett produkció, de az kérdés, hogy a Deutsche Oper amúgy is hatalmas repertoárjának színesítésén kívül van-e értelme éppen most és éppen ezt az operát elővenni.
