Olykor nem árt, ha kimozdulunk a komfortzónánkból és ellátogatunk új helyekre. Ez a színházzal kapcsolatban is így van. Ha nyitott szemmel járunk, a legkisebb településen is belefuthatunk egy nem hétköznapi előadásba, például a Locspocs és a bolygó hollandiba.
Az alig ötezer lelkes kis bajor falu, Oberammergau nevezetessége az 1634 óta rendszeresen megrendezésre kerülő passiójáték, melyet hagyományosan önerőből és helybeliekkel állítanak színpadra. Mára a kerek évtizedenként elővezetett játékok hatalmas iparággá nőtte ki magát, száz előadást tartanak május és október között, félmilliónál is több látogatót vonzva a hangulatában Szentendrédre emlékeztető falucskába. Egy évtizede felismerték, hogy a 2500 férőhelyes, félig fedett vasvázas faszínház nem állhat kilenc éven keresztül kihasználatlanul, ezért Christian Stückl rendező elsősorban bibliai tárgyú színdarabokat kezdett elővenni a közbülső években, melyeket operák – A varázsfuvola és a Nabucco – követtek.
Idén az ambiciózus alkotó emelte a tétet és a német romantikus opera egyik mesterművével, A bolygó hollandival tett kísérletet. Noha Wagner első „jegyzett” zenedrámája még közelebb van Weber és Marschner világához, mint a saját későbbi darabajaihoz, színpadi megvalósítása számos buktatót rejt. Az oberammergaui fesztivál báját az adja, hogy a passióhoz hasonlóan érezhetően az egész helyi közösséget mozgásba lendítette. Nemcsak a vendéglátó üzemegységek élénkülnek meg, a jegyszedőket és a technikai személyzetet a falu biztosítja, sőt az énekkar jó részét is ők adják. Markus Zwink fantasztikus betanító munkát végzett, a hatalmas létszámú kórus nagyon szépen szól és az amatőr énekesek kölcsönöznek a produkciónak egy naiv bájt (hogy egy optikus miért ajánlott fel vagy száz fekete bakelit szemüvegkeretet a nőikarnak, rejtély).
Christian Stückl rendező már az előadás elején mikrofont ragadott és biztosította a jelenlévőket, hogy fantasztikus estében lesz részük, majd a tapsrendben ismét megjelent, ezúttal kissé imbolyogva egy hosszú és bizonytalan kimenetelű monológban minden közreműködőnek megköszönte a csodálatos produkciót, majd rávette a férfikart, hogy a legszebb operettes hagyományokat követve finale ultimoként ismételjék el a slágergyanús Matrózkart. Mindez a rendező megítélésén már nem tudott rombolni, a kórus azonban dalárdai szintre esett szét.
Valamikor az 1980-as években Magyarországon is megjelent a norvég Tor Åge Bringsværd megható meséje, a Locspocs és a bolygó hollandi, amelyben egy bájos tengeri szörnyecske oldozza fel a tengerész átkát azáltal, hogy odaadja kedvenc babáját. Az oberammergaui produkció is nagyjából ennyire vette komolyan Wagner zenedrámáját. Az elsősorban prózában dolgozó Stücklt olykor megkínálják operarendezésekkel, de visszahívatni magát még sehova sem sikerült. A bolygó hollandiról semmi sem jutott eszébe. Stefan Hageneier egyszerű kék falú díszlete még nem lenne baj, de a középső forgó hengerből előbújó hajómodellek már az 1800-as évek végének operajátszását idézik.
A szereplők között semmiféle interakció nem alakul ki, mindenki a magával hozott szereptudással gazdálkodik, ami gyakran csak az tizedik sorba révedő tekintetet jelent. Daland, A kormányos és Mary kedélyes vígoperai figurákká válnak, a Hollandi legénységét a helyi diákszínjátszók zombiköre adja. A rendező beiktatott egy néma szereplőt is, egy kedves suhancot, aki a nyitány alatt Sentára bízta a Hollandi képét, majd a címszereplő monológjában, amikor az a megváltás angyaláról énekel, szintén megjelent (…), a második felvonás nagy kettősében egy margarétával szeret – nem szeret-et játszott, végül elégedetten lesétált a süllyesztőbe. Legkülönösebb azonban a darab fináléja, azt ugyanis meg-happy-endlizték: miután mindenki (zombistól) végignézte Senta és Erik vekengését, a Hollandi előírásszerűen hajóra szállt, majd a lány boldogan követte ők és elhajóztak békésebb vizek felé. Az Alpok lábánál átfagyott néző meg csak pislogott…
Az előadás zenei minőségét szinte lehetetlen megítélni, lévén a hangosítás nem is az 1950-es évek Melodia lemezeit, inkább az 1930-as felvételek hangzásvilágát idézte. A bayreuthi mintára mélyre süllyesztett, ám betonba ültetett Neue Philharmonie München szimpatikus ifjúsági zenekar, de például, hogy hárfásuk is van, az csak az utolsó percekben derült ki. Ainars Rubikis többé-kevésbé összefogta az előadást, ami a körülmények ismeretében nem lehetett kis fegyvertény, a hangosításnak hála pedig egyenrangú főszereplővé lépett elő, szuszogása, hörgése, prüszkölése olykor a szólistákat is elnyomta.
Az előadás legizgalmasabb momentuma Bretz Gábor bemutatkozása volt a címszerepben. A magyar művész világszép hangjának igen jól áll a Hollandi szólama. Noha érezhetően többet kell dolgozni, amit mondjuk Dalanddal, ez a munka hallhatóan jót tesz magának a vocénak is, mely egyszerre lesz markáns és titok-teli. Tartásában hordozza a figura méltóságát, s érezhetően igyekszik a rendezés kidolgozatlanságának fölé emelkedni. Remélhetőleg minél előbb és minél többször lesz módja méltó körülmények között elénekelni a szerepet. A szakszerű színészvezetés hiánya a leginkább a Sentával közös jelenetekben volt fájdalmas, hiszen Liene Kinča minden volt, csak partner nem. A lett szopránban fel sem merült, hogy bárkivel partnerként viselkedjen, a kettősökben olykor elfordult vagy odébb sétált, miközben énekeltek hozzá. Úgy tűnt, semmi más nem érdekelte, minthogy értékes szopránján a szólam minden hangját megszólaltassa, olykor igen nagy fizikai megterhelés árán is. Mindez egyelőre sikerült, de a forszírozásnak idővel ára lesz.
A kulturáltan éneklő David Danholt Erikje finom, érzékeny férfi, akiből remélhetőleg csodálatos férj válik. Peche volt Guido Jentjensnek, hiszen a Daland szerepéhez szükséges hangok már nem álltak rendelkezésére. Őt mindez érezhetően kicsit sem zavarta, kedélyes tengeri medvét játszott, aki úgy adta el a lányát, mint egy fél kiló makrélát. Több mint ígéret Iris van Wijnen, a müncheni operastúdió neveltje. Maryja – melyet nyilván ő maga talált ki – teljes értékű kabinetalakítás, mégha inkább hasonlít Miss Wordsworth-re, az Albert Herring aggszűz tanítónőjére, mint norvég dadára. A pályakezdő Denzil Delaere szép hangon énekelte a Kormányost.
Különös kettősség jellemzi az oberammergaui Bolygó hollandit. Miközben érezhető a jószándék, az eredmény profi színházi vezetés híján felemásra sikerült. A közönség – melynek nagy része a környékről érkezett népviseletbe öltözött nyugdíjas volt – mégis elégedetten távozott. Kérdés, mi szükség van ehhez Wagnerre, miért nem elég Lortzing vagy Flotow valamelyik kedélyes műve. Félő, hogy a válasz az igen ambiciózus rendező figurájában keresendő, aki pirulás nélkül íratta ki a szövegkiíróra az előadás végén, hogy Christian Stückl új Bayreuth-ját látta a nagyérdemű. Lehet, hogy a Zöld dombon gondok vannak, de a felmentő sereg nem Oberammergauból fog érkezni.
